Itt-Ott, 1983 (16. évfolyam, 1-3. szám)
1983 / 1. szám
,, Becsaptak bennünket érzelmeink. Kihajtott nyakú fehér ingben jártunk még akkor is, mikor az okos emberek hőmérője már mínusz tíz fokot mutatott. Érzelmeink lámpáit lecsavartuk. Becsapott bennünket az értelem. Elhittük a kétszer-kettő-négvet. S befont bennünket polip-karjaival az alig ismert világ bonyolultsága. Félni kezdtünk azoktól, akik mindig okosak tudnak lenni. így élünk, most már becsaphatatlan bátran a nagy szintézis, a nagy megrokkanás, a megismert halál előszobájában. (Számvetés) A kisemmizett hit makacsul fel-fellángol Gyulában: ,,Lekéstük az utolsó vonatot, mely elvitt volna a paradicsomba. Pedig ott voltunk az állomáson, mi építettük a síneket, a kazánok köpenyébe bújva mi javítottuk a mozdonyokat. Most csak iszunk, hízunk a restiben. Ami itt a síneken szalad, egyik se a mi vonatunk. Várunk. Kell jönni még, igen, kell jönni még egy szerelvénynek, melyre az van írva, hogy az édenkert a végállomása. Különben a poharat se érdemes fölvenni. ” (Kell jönni még) 11
