Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 2. szám
Ez a megállapítás a hasonló történelmi körülmények között eszmélkedő csehszlovákiai magyar irodalom kezdeti korszakára is érvényes. A „kulturális öntudatzavart” az is előidézte, hogy az egykori policentrikus magyar kultúra átadta helyét a fővárosba összpontosított műveltségnek, s így a peremmagyarságban, de a vidékinek nevezettben is, halványodik a helyi történelmi kultúra képe. Helyi energiájánál fogva a pesti lett a nemzeti, s ez a művelődéskoncepció lehetetlenné tette a vidéki kulturális gócok mgerősödését; így alakult ki a vidéki magyar műveltség másodlagosságának a tudata. A második világháború után a jugozláviai magyar irodalom nemzetiségi irodalommá változott, s mint ilyen, — Szeli megfogalmazásában — külön akcentussal nemzeti. Szerinte állam és irodalom nincsenek kauzális viszonyban: ,,a nemzetiségi állapotban élők számára már nem csupán az az alternatíva kívánkozik,hogy vagy az anyanemzet csonka tagjaként vegetáljanak, vagy pedig a „többségi” nemzet részévé váljanak, hanem az, hogy maguk is nemzeti életformák között élhessenek, jóllehet az államiság attribútuma nélkül, mely azonban a nemzeti létforma nem okvetlenül szükséges feltétele, hisz Európának igen sok népe vált nemzetté önálló államiság híján is. Összegezésül hozzá kell tennünk: mint ahogyan a nemzeti magyarságot is a magyarok összessége teszi, a magyar irodalom fogalma sem csupán a magyarországival azonos, még akkor sem, ha tartalmi-gondolati, ízlés- és stílusbeli vagy formai eltérései kézzelfoghatók is. A vajdasági magyar irodalom „külön akcentusa” viszont az egyetemes magyar irodalom viszonylataiban jut kifejezésre. II. Az öneszmélés. A jugoszláviai magyar irodalom történetét 1918-tól számíthatjuk, de öneszmélésének folyamata éveken át tartott. A húszas években fellángoló viták a vajdaságinak nevezett jugoszláviai magyar irodalom körül arra a kérdésre kerestek feleletet, hogy „van-e vajdasági irodalom”? Ezekben az első vitákban Dettre János volt a hangadó, szerinte: „csak magyar irodalom van, s a magyar irodalomnak vannak erdélyi és vajdasági munkásai”. Dettre elsősorban a tehetség szerepét hangsúlyozta: ha van az írónak tehetsége, irta, művében megjelenik majd az a világ, amelyben él, ha akarja, ha nem; ha viszont tehetségtelen az iró, „születhet itt akárhányszor, élhet itt ezer év óta, mégsem tudja megmutatni írásában azt az életet, aminek részese lett”, (idézet Bori Imrétől, Irodalmunk évszázadai, Fórum, 92.o.) Szenteleky Kornél is elveti a „vajdasági irodalom” fogalmát: „ne legyen vajdasági irodalom, legyenek irók a Vajdaságban, de hagyjuk a couleur locale-t meg a sajátos vajdasági lelket. Próbáljunk írni, ha tudunk, ha merünk, ne törődjünk olyan jelzők kiérdemlésével, amely számunkra csak kötelességet, kötöttséget, nyűgös alakalmazkodást jelent, de amely nem fejezi ki művészi munkánk becsét, hitét és törekvéseit.” (idézet ib„ 93. o.) Nem múlik el azonban még öt év sem, és éppen Szenteleky Kornél lesz a „helyi színek” prófétája. 27
