Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám
ffi] Ml Bt ILKffl SDÄffi KIK Éltető J. Lajos (Portland, OR): VISZONOZHATATLAN SZERELEM (Ünnepi beszéd, Vancouver, B.C., 1982.szept. 12.) Kedves Barátaim! — Igazán jóleső érzéssel térek vissza közétek, hogy miután tavaly együtt ünnepeltük Bartók Béla emlékét,1 ma ugyanúgy emlékezhessünk meg, közösen, Kodály Zoltánról. Mondanom sem kell, hogy ez, a másodszori meghívás számomra megkettőzi a megtiszteltetést,- maga az alkalom azonban Magyar-Vancouver érdemét kettőzi meg. Tudom, mekkora erőfeszítésiekbe került a tavalyi vállalkozás, s hogy idén egy Kodály szobor felállításának is nekivágtatok, bizonyítja, hogy lelketeket nem szalmaláng melengeti. Persze a Bartók ünnepség nem is lenne befejezve Kodályé nélkül. Nem hiába szokás kettejüket együtt emlegetni, úgy összetartoznak ők az európai szellem történetében, mint Goethe meg Schiller. Ahogy Goethe és Schiller egymást istápoló, megtermékenyítő barátságából fakad a német irodalom klasszikus kora, úgy ered a Bartók—Kodály viszonyból a ma már világszerte ismert és becsült magyar zenei klasszicizmus, melynek volt is, van is, lesz is még sok mondanivalója az emberiségnek. Bartók és Kodály: elválaszthatatlan az egyik a másiktól, magában minden tehetsége mellett nem alkotott volna egyik sem iskolát, mozgalmat, új zenekultúrát. Mégis, a népdalból való kiindulásukban lelhető közös nevező dacára, teljes a különbség a két lángész között. Kodály úgy is, mint ember, úgy is, mint művész, egészen más, mint barátja. Bartók visszavonult, csendes, néha a rátartiságig önérzetes, testileg-lelkileg beteges zseni,- Kodály társadalmi lény, közösségi ember, inkább másoknak él mint magának, csupa egészség, haláláig fáradhatatlan dolgozó. Bartók kiváló előadóművész, zongorista,- Kodály több hangszeren is tud elég jól, de egyikhez sincsen kitartó türelme. Bartók zenéje mélyebb, szigorúbb, Kodályé szélesebb skálájú, lágyabb, színesebb — és magyar fülnek melegebb. Bartók sok tekintetben a zenészek zenésze,- Kodálynál mindig érezni a a közönségre való figyelmet, a vele való törődést. S a két egyéniség, alkat kül önféleségéből adódik aztán a két különböző végzet is: Bartók elmenekül a hazából melyben helyét nem leié, Kodály marad, kitart, s emberfeletti akaraterővel küzd azért, hogy az a talpalatnyi föld, amelyen lábát megvetette, hazájává váljék népe millióinak. Sohasem rótta meg Bartókot — egyébként ideiglenesnek szánt — távozásáért. De bizonyára őrá is gondolt, amikor nem sokkal halála előtt, összegyűjtött írásai előszavában így vallott arról, miért nem ment el ő is: 1906-ban, szóbeli (nemigen sikeres) doktori vizsgám után cenzorom, Riedl Frigyes. . . rövid adhortációt tartott, szokatlanul érzelmes, nem hivatalos hangon. Arra buzdított; maradjak itt, ne menjek külföldre. Mosolyogtam magamban, annyira feleslegesnek éreztem, annyira nem gondoltam rá, hogy valaha külföldre szakadjak (bár egy-két nyugati nyelven már akkor is tudtam), hisz egész életre szólótervem ide kötött. De később gyakran eszembe jutott Riedl intelme. Ő akkor még nem olvashatta Adyt ("Menekülj, menekülj innen"), s csak saját életéből szűrhette le, hogy"Mitér az ember, ha magyar?". 1 ITT_0XT 14 2., 7 et seq. 17
