Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám
húzza fillérekért a nótát a pályaudvaron, az utasok mulattatására. Tízéves, amikor apja Nagyszombatba (ma Trnava) kerül állomásfőnöknek. Zoltán a híres érseki gimnáziumban tanul tovább, mindenből mindvégig jelesen. Zenét is tanul, de inkább magánszorgalomból. Hegedűn a Mendelssohn-concertóig jut el, csellón, brácsán Haydnig. Az iskolai—templomi kórusban énekel, ott azonban főleg német énekeket fújnak. Ekkor kezd el komolyan komponálni is; tizenöt esztendős, amikor egy magaszervezte és vezényelte zenekarral előadatja első nyitányát. Szülei, akik maguk is dilettáns zenészek, féltik a zenébe való túlságosan mély elmerüléstől — a zene szerintük nem hozhat számára méltó jövőt, hisz azzal vagy kántorrá lesz, vagy vándorszínészek kísérőjévé, vagy a tűzoltó-rezesbanda dirigense csupán. Zoltán, ha nem is hajlik a jótanácsra, legalább óvatos; miután 1900-ban felveszik a budapesti Eötvös-kollégiumba, nemcsak a Zeneakadémiára jelentkezik, hanem a bölcsészettudományi karra is, magyar—német szakra. "Nem mertem akkor zenésszé lenni — írja —, egyrészt hiányzott bennem a virtuóz készség, s így a dolog nagyon kockázatosnak tűnt fel előttem, másrészt az otthoniak szemében ez a lépés egyenlő lett volna az eltűnéssel" .5 Mindkét oklevelet meg is szerzi, s később le is doktorál . Ugyanebben az időben látogatja Bartók is a Zeneakadémiát, de a véletlen folytán nem találkozik a két fiatalember egymással, csak 1905-ben, Kodály tanítványa és leendő felesége, Gruberné Schlesinger Emma lakásán. Az Emmánál tett látogatások hosszú során alakul ki a két művész barátsága, lassan, és csak miután Kodály felébreszti Bartók érdeklődését a magyar népzene iránt. Az első lépés mindenesetre Kodályé; ő az, aki értekezéséhez témát keresve, elsőnek orientálódik ebbe az irányba, ő az, aki Vikár Béla viaszhenger-felvételeit először tanulmányozza, ő megy előbb vidékre, a Csallóközbe népdalt gyűjteni, ő az első, aki gyűjtéseiről cikket publikál, majd ő az, aki Bartókot bevezeti a Néprajzi Társaságba. O győzi meg barátját arról, hogy a népdalon keresztül vezet az út az új magyar zene megteremtése felé, s az ő kezdeményezésére születik meg az a síron is túl tartó együttműködés, ami mind a gyűjtő, mind az elméleti és az alkotó munkájukra kiterjedt. Kodály mindvégigaz erősebb lélek, aki szeretetből — és a szent cél érdekében — lemondani is tud, ha kell, barátja javára. Jó humorérzékkel tűri, hogy kettejüket sokáig, sokan összetévesztik, s hogy nevét kötőjellel ragasztják Bartókéhoz. O maga meséli; "Mikor Bartók kisebb fia a 30-as években Sárospatakra került a kollégiumba, társai azt kérdezték tőle; 'Te annak a Bartók-Kodálynak a fia vagy?' Bartók halála után pedig Kodály az, aki elsősorban hozzájárul ahhoz, hogy barátja zenéjét s emlékét Magyarországon széles körökben megismerjék és megszeressék. Viszonyukról egyébként így nyilatkozik az öreg Kodály élete végén, egy a belga rádiónak készült interjúban; "Ami Bartókkal való kapcsolatomat illeti, nem mondhatok mást; attól a pillanattól kezdve, amint zsenijét felismertem, kötelességemnek éreztem, hogy tőlem telhetőén egyengessem útját és elhárítsak előle minden akadályt. Éppen ezért mindig kerültem a vele való versengést, mindig megpróbáltam mást csinálni, mint ő.^ Dehát mi tulajdonképpen Kodály életcélja, "egész életre szóló terv"-e, mely hazájához kötötte? Nem kevesebb, mint az, hogy a zene révén újjászülessék a magyar lélek, a magyar kultúra, mely szerinte az egyetlen nemzetformáló erő. Kultúra pedig nincsen hagyomány nélkül — nekünk viszont egyetlen ősi hagyományunk, nyelvünkön kívül, a nyelvvel 5. Eősze, 20. 6. Kodály II, 404. 7. Eősze, 273. 19
