Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám
Azt hiszem, ezzel az utolsó mondattal fontos hídfőállást foglaltunk el magunknak. A magyar gondolkodók javát mindig izgatta s ugyanakkor nyomasztotta is egy rejtély: mért van az, hogy a magunk ügyéből mi sose tudtunk európai - illetve egyetemes ügyet csinálni. Belekezdünk ebbe, abba, még Tanácsköztársaságot is csináltunk idejekorán, de hamar vége lett mindennek. Mintha csak kezdeni tudnánk, de befejezni nem. Itt van most is valami új, nagyszerű lehetőség a kezünk ügyében: nem tudom, nem ejtjük-e ki ismét. A szocializmus gyakorlati kritikájáról beszélek. Ezt mi szelídebb jelzővel reformnak, mások pedig magyar modellnek nevezik. Hogyan? Egy kis országnak lehetne ilyesmihez ereje s tekintélye? Én azt hiszem, csakis egy kicsinek lehetne. A nagyhatalmak a fegyverkezés szigorú hajszájában a nagyságukkal kénytelenek foglalkozni. Az egyensúlytartás roppant föladatával. Árnyalatok és bensőségesebb eszmék amúgyis csak kisebb közösségekben szoktak megérlelődni. Magyarországon zajtalanul és araszolgatva építgettük ezt a modellt, néha indokolatlan tiporgásokkal, de szomszédaink kudarcát látva, most már ott tartunk, hogy ha a gazdasági reformot nem toldjuk meg politikai reformokkal, a hatalom fokozatos megosztásával, egyszóval, ha a lelkek reformját nem tudjuk fölizzítani, kísérletünk egészen bizonyos, hogy hamvába hullik ismét. A közép-európai rendszerek mindig egy-egy vezető ember föllépésével vagy távozásával szoktak megváltozni. Micsoda rinocérosz-esendőség ez a mozgékonyságra szorított huszadik században! De micsoda esendőség ez önmagában is: Tito meghal és elkezd fakulni, süllyedni Jugoszlávia? Egy belsőleg megizmosodó nép nemcsak elviseli, de kívánja is a változásokat! Magyarországra várhatna most tehát valamifajta rég megóhajtott szerep, de ehhez változnia kell. Olyan lét-stratégiát, olyan politikai s nemzeti tudatot kellene kidolgoznia, amely - okulva a lengyelek kiírthatatlan demokratikus igényéből - nem várja meg az ellehetetlenülés katasztrófáját, hanem a változások elé siet s legelőször is új alapokra helyezi a hatalom és a nép együttélésének közép-európai feltételeit. Akkora tapasztalat él már bennünk, hogy a kompromisszumot egyik fél részéről se kellene behódolásnak tekintenünk. A felek közti alkut se megalkuvásnak. * * * Folyton otthonról beszélek, amikor a kintiekről kellene beszélnem. Földrajzilag és politikailag még igen, de más összefüggésekben képtelen vagyok az idegszálakat szétválasztani. Tudom, hogy megtartó ereje csak egy valamit akaró, jó tartású népnek lehet. Mert ha egy külföldi magyarnak nem kell pironkodnia országa, nemzete és az óhaza társadalmi rendszere miatt, könnyebb lélekkel alkalmazkodik új hazájához, de így hűségét se érzi tehernek. Ha viszont szemlesütve kell fönntartania a kapcsolatot szülőföldjével, akkor előbb-utóbb elidegenül tőle s kint élő honfitársaitól is. Most, hogy ezekre a gondokra terelődik a szó, hirtelen eszembe jut egy csúf, acsarkodó este otthonról. Ezerkilencszázhetven decemberében Püski Sándorék kijövetele előtti napokban, sértegetésig fajuló vitába keveredtem egyik író barátommal. A téma ugyanez volt: mit gondoljunk az Amerikában élő magyarok sorsáról, jövőjéről, jövőbeli szerepéről? Barátom, mint saját regénye s novellája hősei, fájdalmában is kíméletlen volt. Meddig maradhat talpon a külföldre szakadt magyarság? — tette föl hamletien a kérdést. Legfeljebb két nemzedéken át, körülbelül ötven évig. Azután fölmorzsolódik, széthull, beolvad. Programot tehát ennyi időre érdemes fövázolnunk-. S ha már kihalásra 11
