Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 4. szám

összetartozásul a nyelv, az érzéseket közvetítő ösztön s a szakadozó emlékezet? Vagy többre, másra is szükségünk volna? „Ahhoz, hogy elérjük a célt, túl kell mennünk rajta” - tanítja nekünk Taine mester. Igen, de mi a cél, amin nekünk a huszadik század utolsó harmadában túl kéne mennünk?

A harmincas években tanulmányok egész sora kutatta, tette mérlegre s avatta ugyanakkor a lelkiismeret kérdésévé: mi a magyar? írók, néprajzosok, történészek - Babits, Szegfű, Kodály, Györffy István, Illyés, Németh László és mások faggatták a titkot, lírai vagy tudományos izgatottsággal.

Mostanában átcsúszott minden múlt időbe. Legföljebb azt kutatjuk: milyen volt? Milyen volt Mohács után, Bethlen Gábor alatt, milyen a kurucz időkben, a Bach-korszakban és a második világháború farkasvermeiben? Vagy: mit élt meg a szövetkezetesítés viharaiban? Ezt is csak úgy, hogy mit élt meg állampolgárként? Nem mint magyar, hanem mint társadalmi lény. Holott azt is kellene tudnunk, hogy a törvénytelenség évei, az ütések, a módszerek mit csináltak belőle? Megfaragták-e, átigazították-e, mint valamilyen plasztikai műtéten? Azaz: milyen most? Rejteközőbb-e, önzőbb-e, ravaszabb-e, mint más korszakokban? Van-e veszély-tudata, ami nem igen volt sose? Jövő-tudata, amelyre nagy szüksége lenne? A politika, mint mindig, most is kijelölt számára egy programot. Amint már említettem: egy eléggé körülhatárolt gazdasági programot: éljen jobb anyagi körülmények között. Csak megfontoltuk-e, hogy jó utat választott-e számára, vagy csak a rövidebbet választotta? Mindnyájan érzékelhetjük odahaza, hogy társadalmunk jelenkori életképességébe a korrupció szervesen beletartozik. Dinamizmusát is ez fokozza első ízben. Minden valódi értékhez szervesen odatapad tehát az értéktelenség is. A jóhoz a hamis, a bensőségeshez az idegen és így tovább. Vajon melyik kerekedhet majd fölül hosszú távon?

E kérdéseket azért jogos felvetni a magyarság alkata s milyensége kapcsán, mert számolnunk kell azzal, hogy a szétzilálódó tudatot s lelkületet mindig nehezebb rendbehozni, mint egy szétzilált gazdaságot. Ugyanis ahol van kohéziós erő, ott a gazdasági bajokból is előbb föl lehet tápászkodni.

Németh László ír arról, hogy nagy, öntudatos népekben él néhány dogmaszerűen erős gondolat a nép hivatásáról és érdekeiről. Sajnálkozva fűzi hozzá, hogy épp ez a néhány hivatásgondolat, ez az egész népbe szétoszlott értéktudat mennyire hiányzik nálunk. Én pedig Németh Lászlóhoz teszem hozzá: egészen pontosan a zömnél hiányzik ez. Az anyaországban élő tízmilliónál. Sokkal inkább ott feszül ez a hivatásérzés, hivatástudat a kívülrekedőknél s az elszakítottak idegrendszerében. Az erdélyi magyarok szinte egzisztencialisták módjára élik át magyarságukat. Hovatartozásukról nekik - érték és öntudat alapján - dönteniük kell, s nemcsak elfogadni, mint a húsvéti tojást s aztán betenni szépen az üvegszekrény polcára. De hasonló szenvedélyt és öntudatot érzek én rengeteg Nyugat-Európában vagy Amerikában élő magyarban is. Azzal, hogy elhagyták az országot, lemondtak valami furcsa, lidérces negativizmusról, beteges tagadásról és a hiány helyére a hivatástudat élménye nyomult be. Nem,nem a honvágyé, hanem a gondoké s gondolatoké: hogyan lehet és hogyan érdemes magyarnak megmaradni, anélkül, hogy ez a világ bármelyik nemzetének az érdekeit csorbítaná. Kényszerű, de szép laboratóriumi kisérlet ez a külföldön élők számára, de az egész nemzet számára is.

* * *

10