Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám
Ötvenhat októbere - a legtárgyilagosabban szemlélve is - kulcs-eseménye történelmünknek. Nélküle minden másképpen történt volna velünk. Nélküle nincs Kádárkorszak, nincsenek reformkísérletek s valószínű, hogy mi is ott kepesztünk csak ahol a lengyelek, a csehek, a románok. De még negyedszázad után se lehet ezt a csonthéjas és komor igazságot tudatosítani. S ami rendkívül elgondolkodtató: nemcsak a hivatalos politika süti le csöndben a szemét a történelem messzire sugárzó tekintete előtt, de maga a nép is. Nem akar hallani se, tudni se ötvenhatról. Mintha azt mondaná: kínos dolgokat ne bolygassunk. Azt azonban, hogy itt egy lélektani rejtély lappang, lehetetlen elkendőznünk, tudniillik: nemcsak hallani nem hall róla szívesen, de azt se szíveli el, ha megtagadják, ha ellenforradalomnak átkeresztelik. Lélektani tankönyvekbe illő strucc-politika ez, amelyet egy önismerethez szokott nép nem követhet el soha. Ötvenhatról szólva, természetesen, nem a látványos igazságszolgáltatást hiányolom, nem a tragikus halottak ikerszobrainak a leleplezését gyászzenével éskoszorúkkal, hanem egy nélkülözhetetlen láncszem kiesését a tudatunkból. Mondjam az értelmező példákat? Ha az eseményt magát a szocializmuson belüli első fölkelésnek, első forradalomnak, a szocializmus szükségszerűen kirobbant válságának tartanánk, akkor egészen mást fogalmazhattak volna meg nyíltan a csehek is, a lengyelek is már régen a szocializmus alkati hibáiról. De egy rosszul megnevezett valóságból csak rossz következtetéseket vonhattak le. Egy téves ítéletből újabb téves ítéleteket. Ám ha ez az ábránd túl messzire nyargal a gondolattal, lemondhatunk róla. De a mi legszűkebbre vont körünk Ha az eseményt magát a szocializmuson belüli első fölkelésnek, első forradalomnak, a szocializmus szükségszerűen kirobbant válságának tartanánk, akkor egészen mást fogalmazhattak volna meg nyíltan a csehek is, a lengyelek is már régen a szocializmus alkati hibáiról. De egy rosszul megnevezett valóságból csak rossz következtetéseket vonhattak le. Egy téves ítéletből újabb téves ítéleteket. Ám ha ez az ábránd túl messzire nyargal a gondolattal, lemondhatunk róla. De a mi legszűkebbre vont körünk gondjairól nem mondhatunk le. Hisz abban az esetben, ha mi egy agyongyötört nép idegrobbanásának, jogos lázadásának ítéljük ötvenhatot - a szörnyűségeivel együtt -, a külföldre távozó, sodródó, emigráló magyarok nagyobbik részéről is másképpen kellett volna ítélkeznünk. Azt kellett volna mondanunk, hogy ez a testet, lelket, önérzetet megkínzó válság sodorta ki őket az országból. Vétkük ha van, az az egész országé, mindnyájunké. Hiszen ha a század elején kitántorgó magyarokat súlyos gazdasági okok kényszerítették idegenbe, mért ne fogadnánk el meggyőző érvül, hogy újabbkori és sajnos mindmáig szaporodó számú kivándorlóink zömét pedig lelkiismereti okok kényszerítették és kényszerítik. S mihelyt más volna a történelem értelmezése, a kint élőkhöz fűződő viszonyunk is más lehetne. Nem történhetne meg, hogy az Anyanyelvi Konferenciára eljáró magyarokat a kintiek egy része válogatás nélkül együttműködőnek bélyegezze: a Kádár rendszer csatlósainak. De persze az sem, hogy a Konferenciára, amely mégiscsak gondosan körülbástyázott, zártkörű tanácskozás, nehezebben hívjanak meg egy-egy másként gondolkodó írót, mint az angol királyi udvarba. * * * De ezek is csak tünetek. Találomra kiragadott példái egy mélyebben szunnyadó tudatzavarnak. Nevezetesen annak, hogy mitől és hogyan is vagyunk mi magyarok? Sorsból? Megszokásból? Közönyből? Beteges negativitásból? Netán dacból? Netán erkölcsi kényszerből? Van egy - arányaiban és tragikumában - nagy történelmünk s hozzá egy maradéknyi kis országunk - ami már önmagában meghasonlásra alkalmas ellentmondás. Vagyunk tizenhatmillióan, de ennek is csak a kétharmada él az anyaországban, a többi kisebbségben, emigrációban, szétszóratásban. Ki tisztázta közülünk mostanában: mit gondoljunk egymásról S mit a távollevőkről? Elég-e 9
