Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám
kritikája az állami tervgazdálkozás beszűkült módszere és gyakorlata fölött? A rosszul vizsgázó irányítók kiigazítása. A hatalom okos volt, mert nem utasította el a bírálatot, ellenkezőleg, szentesítette. Aki megfigyelte a közép-európai országok viselkedését az utolsó két évtizedben, észrevehette, hogy mindegyik szeretett volna kibújni valamiképpen a bőréből. Még Románia is. A hatvanas évektől kezdve külpolitikai vállalkozásaival akarta megszerezni a táboron belül a függetlenségét. Úgynevezett „morális rajtaütéseivel”, tetszetős és díjazható bravúrjaival. De egyetlen évtized elég volt ahhoz, hogy a mesterségesen külpolitikára és belpolitikára fölosztott román politika ugyanolyan látványosan omoljon össze, mint amilyen látványos volt addig. Mi magyarok ugyanígy rákényszerültünk a féloldalúságra. De szerencsére, a két féloldal közül — a bel és a külpolitika közül — a magyar kormány a belpolitikát tüntette ki főrangú szereppel. Azaz: a gazdasági életet. Semmi külpolitikai tapogatózás, szerepvállalás, semmi hiúságot borzoló illúzió. A kormány minden gondolata az árútermelés, a piacgazdálkodás, a termelési viszonyok gyakorlata körül forgott és forog ma is. Mint annak a családfőnek, aki fontosabbnak tartja a ház fölépítését, mint a családtagok belső alakulását, fejlődését. * * * Elfogadható, jó közérzet és rosszul működő tudat - ez volna hát a mi egyéni s közösségi alaphelyzetünk? Ne rökönyödjünk meg ettől a tételes megfogalmazástól, a magyar történelemben eléggé ismerősek ezek az egymás ellenébe szegülő folyamatok. A kiegyezés utáni évtizedeket ugyanaz a kettősség jellemezte, mint a mait - természetesen mások voltak a méretek, az arányok, a körülmények. Az ezeréves magyar történelem — gazdasági téren — aligha dicsekedhet zsúfoltabb eredményekkel, mint az 1867 utáni. Akkor nő naggyá, szemrevaló világvárossá Budapest. Akkor lódul meg mezőgazdaság, ipar, kereskedelem s hálózzák be az országot a vasútak. De ugyanakkor fejlődik ki a dzsentri-korszak is; ekkor kezdődik el a szegény magyarság kivándorlása Amerikába. Ekkor kezd Vajda Jánosban nedvedzeni, majd később Ady Endréből hatalmas erővel felszínre törni az aggodalom, hogy elveszünk, mert elvesztettük magunkat. A két világháború mindennél pőrébben és végzetesebben mutatta meg, hogy a függetlenségi harcaival mindig jó oldalon küzdő magyarságban milyen mértékben romlott meg a lélek. Húsz-harminc esztendő alatt annyira összezavarodott, hogy még az ösztönei is lesántultak; bicegett, esett-kelt, semmit se tudott magáról helyesen. A romlást persze nem a gazdasági pezsgés hozta - az hozhatott volna nagyon jót is! - hanem a közérzetet vastagra fölpumpáló politika. Az arany békeidőkről szóló hazudozások, a millenniumi Magyarország kiherélt értelmiségi emberei, akik elkábultak a sikerektől és képtelenek voltak fölismerni az egyoldalú változások nemzetre kiható természetét. Képtelenek voltak eszméket és tisztánlátó tudatot fölnöveszteni, ellensúlyozásukra. Elfelejtette az az értelmiség, hogy ha az osztrákokkal kiegyezni hatalmi kényszer volt is, magunkkal kiegyezni nem volt se szellemi, se erkölcsi kényszer. Ha a hatvanhét utáni évtizedek és az ötvenhat utáni korszakunk között markánsak is a különbségek, az eszmék és az erkölcsi erő elapadásában nagyon is nagy a hasonlóság. 8
