Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 4. szám
De Budapest nyugodt, Budapest derűs, békebeli volt. Hajók a Dunán, lepkék a Margitszigeten s a nők lesülve gondosan, este zene és tánc, a háború árnyéka még csak futólag se sötétítette el a szemeket. Fiatal voltam, s a kicsavarodó élménytől majdnem elsírtam magamat: hát még ilyen is létezhet a világban? ... Igen, a város a béke szigete volt. Mint ahogy most is az! Ugyanúgy dörzsölnöm kell a szememet mint akkor. Nálunk, Lengyelországban, egy hentesüzletben előbb lehet gumicsizmát kapni, mint húst, itt pedig teli vannak a kirakatok. Igaz a mondás: Budapest most Közép-Európa legvonzóbb fővárosa. * * * Hadd tegyem hozzá, hogy tavaly augusztus óta még inkább az lett. Körülöttünk megoldhatatlannak látszó gondok minden égtáj iránt. Mint léket kapott hajó inog-binog, elsüllyedéssel küzd Lengyelország és Románia gazdasági élete. Zátonyok fölött botorog Csehszlovákia, s ami számunkra a legijesztőbb: a nélkülözés néma kísértete járja be a Szovjetúniót is. Mi azonban még talpon vagyunk. Van adósságunk, igaz, nem is kevés, de egyelőre van hitelünk is. Ragyog fölöttünk a nyár s ha baljós lepkék röpködnek is részegen a hajunk felé, hogy belénk gabalyodjanak, egyelőre még arrébb hessentjük őket. Helyzetünk magunknak is hihetetlen kissé és fonák. Szomszédaink a második világháborút a győztesek oldalán fejezték be, mi a vesztesekén. S a szemével ítélkező ember most mégis azt hihetné, hogy a háborút ők veszítették el és mi kerültünk föl a dobogóra a győztesek mellé. Ezt a történelemben oly ritka szerepcserét s nehezen elképzelhető fordulatot nemcsak a külső szemlélő látja így, nemcsak kormányok, megfigyelők, vagy a világsajtó emberei, de a hazai magyarság nagyobbik része is így látja. Vajon: jól látja-e? * * * Ami az otthoni magyarság közérzetét illeti, csakugyan jobb, mint a szomszédainké. Ha viszonylagos is ez a megállapítás, mégis eligazító mérce. Magabiztosabbak, kezdeményezőbbek vagyunk náluk, és szabadabbak hajdani magunknál is. Néha ugyan Trabant-kerekeken száguldozgat ide-oda ez a szabadság, de azért száguld. Megnőtt a fogyasztói igény és a szabadszájúság is az országban. Az ember moroghat hangosan a villamosban, senki se hiszi róla, hogy nyilt aknamunkát végez. És megnőtt a tűrőképesség is mindkét oldalon: a hatalomén és az állampolgárokén egyaránt. Ha gazdasági kényszerből föl kell emelni az árakat, mint ahogy három hete történt, a kormány nem kap érte tapsot s a lakosság jelentős része is inkább csak belesápad a döntésbe, csikordít egyet a fogán és szabad ideje még nagyobb kizsarolásával megpróbálja pótolni a kieső pénzt. Nem mondtam eddig ki, mert talán kimondatlanul is nyilvánvaló, hogy vezetők és vezetettek hallgatólagos egyezménye mögött szinte kizárólag a gazdasági élet gyomorpolitikája, életszinvonal-politikája áll. Nincs más kapcsolat, nincs más feltétel-rendszer köztük: minden figyelem, innen is onnan is a gazdasági életre összpontosul. Mint középkorban az Istenre. Érthető is, mert a mi térfelünkön a legitimációs görcsökkel küzdő politika egyedül ezzel tudja igazolni országlását. És a nép számára is, oly sok szemkopogásos és nincstelenkedő korszak után, a gazdasági élet evilági mutatóiban dereng föl az üdvösség képe. Hozzátartozik a helyzetképhez, hogy a második gazdaság falmelléki, csöndes forradalmával maga a társadalom harcolta ki lépésről lépésre ezt az egyezséget. Mert mi más kezdettől fogva ez a második gazdaság, mint a nép behúzott nyakú, sutyi-mutyis 7
