Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám
párbeszédet folytasson a társadalommal és sajátos, egyéni színképével integrálódjék. A Vigilia működését tehát nem kísérte és nem kíséri mindig bátorító visszhang. Időnként fellépnek olyan bizonytalansági tényezők, amelyek — a külpolitikai helyzet rosszabbodásával, a tárgyalásos pozíciók gyöngülésével — elénk vetíthetik egy újfajta cenzúra árnyékát, vagy a lap autómiájának megszüntetésére törekvő tendenciákat. Éppen ezért a folyóirat léte és küldetése közös ügy: közös ügye mindazoknak, akiknek fontos az egyetemesség, a hazafiság és humanitás gondolata. Akiknek fontos a magyar kultúra egésze, melynek vitathatatlan része az egyházi, a spirituális hajtású is; akiknek fontos az élő magyar irodalom egésze Montreáltól Budapestig és Budapesttől Sao Paulóig; fontos a magyar katolicizmus múltjának őszinte feltárása és azoknak a sajátosan keresztény értékeknek a megmutatása, amelyek az egyház több évszázados tudományos és művelődéstörténeti tevékenységére vetnek fényt. A- kiknek fontos az ökumenizmus is. Mi ugyanis a keresztények valódi egységéről beszélünk, tehát az evangéliumi szeretetben való egységről, amely senki ellen sem irányul, hanem — amennyiben egyszer megvalósul — mindenki érdekében valósul meg. Együtt akarunk dolgozni mindazokkal, akik kívánják ezt az egységet, és a feltétlen nyíltság szellemében igyekszünk szót érteni azokkal is, akik ugyan nem tartoznak bele szorosan a keresztények családjába, de a kereszténység eredete és története tőlük elválaszthatatlan. Amikor mi otthon — az elmondottak alapján — megtesszük a magunk tanú ságtételét a haza, a magyarság és az egyház dolgaiban, életünk értelmét és értékét fogalmazzuk meg. Olyan eszményeket, esztétikai és etikai normákat, amelyekkel a helyesen értelmezett pluralizmust szeretnénk szolgálni. Azt a pluralizmust, amely sohasem romboló, hanem hazát féltő, sohasem szélsőséges, hanem inkább harmóniára törekvő, megértést feltételező. Azt a szellemet kívánjuk szolgálni, amit a II. vatikáni zsinat és Helsinki tüze éltet. Biztos vagyok abban, hogy itt, most, valamennyien ezt a tüzet, ezt a szellemet hordozzuk, őrizzük, élesztjük magunkban. — c o o . . . Az utolsó négy-öt évben elég sokat forogtam a határainkon kívül élő magyarok között. Lent, a Vajdaságban, odaát Erdélyben, fönt, a szlovákiai részeken. Rá kellett döbbennem, hogy nem egy, de legalább ötféle magyarság van. Más-más arcélű, más indulatú és másféle sorsú. Félretéve a hazafiság helytelen értelmezéséből adódó előítéleteket, a katasztrófák emlékeit, végre tudomásul kellene venni! Nemcsak tudomásul venni, de épp ebből a felismerésből alakítani ki egy külön tudatot. Az összetartozásét. (Csoóri Sándor: Bíztató, részlet) 18
