Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)
1982 / 3. szám
A hatvanas-hetvenes évekre vált a Vigilia a párbeszéd hazai és nemzetközi fórumává. Közvetítő szerepre vállalkozott — megújított hagyományaihoz híven — a külömböző felfogású, honi és külföldi magyar írók, művészek és tudósok között. Baráti konfrontációk voltak ezek, amelyek félreértéseket és félreismeréseket segítettek tisztázni. A hamis vélemények úgy-ahogy lelepleződtek, és fény derült sok, egymást kölcsönösen foglalkoztató kérdésre. A lapot ez idő tájt ért kedvező változások és a Vigilia mai jelentős szerepe nemcsak példaadó múltjával, kitűnő szerkesztőinek, elődeimnek munkásságával magyarázható, hanem mélyen és átfogóan értelmezett katolicitásának és annak a magyar valóságnak is, amely — bárhonnan is nézzük — feltétele a lap egzisztenciájának és programja megvalósításának. Hogy a Vigilia hivatását most éppúgy betöltheti, mint Sík Sándor és Rónay György idején, azt sok hazai és külföldi barátunk: papok, teológusok, írók, művészek, közélei emberek, a magyar emigráció támogatásának, értékszeretetének, megbecsülésének is köszönhetjük. A Vigilia által képviselt nyitottság: párbeszéd és evangelizáció. Jézus semmit sem utasított el, ami emberi, és azt kérte az embertől cserébe, ne utasítsa el magától az Istent. A mi dolgunk sem lehet más: megértésre törekedni minden iránt, ami emberi, ami az emberi lényegtől nem idegen, legyen az eszme, cselekvés, magatartás — teória vagy praxis —, és ugyanekkor hirdetni, megmutatni, megvalósítani az egyetemes keresztény gondolatot, hitünk értékeit. Közelebb és közelebb hozni Krisztushoz magunkat is, embertársainkat is. A nyitottság mindig befogadás és csere. Miközben megismerünk másokat és tanulunk másoktól, mi is megismertetjük magunkat, és tőlünk is tanulnak mások. Az igényes kölcsönösség egymás tiszteletén, az értékek felmérésén és a közös tanulságokon alapszik. Jézus mindenkit meghallgatott, mindenkihez volt szava. Hitünk változatlan próbája marad: hogyan tudjuk közvetíteni Jézust. Az evangelizáció mai útja számunkra a párbeszéd és nem az apológia. Hiszen hitünk törvénye is legelőbb a szeretetünket kéri számon tőlünk. Ez a szeretet pedig nem lehet önző; nem rekeszt ki senkit köréből, nem rágalmaz, nem akar uralkodni, hanem egyszerűen csak létezni akar, értelmet és tartalmat adni küzdelmeinknek, gyöngeségeinknek, kudarcainknak. Ne gondoljuk azonban, hogy a Vigilia sorsa, örökségének tudatos megőrzése és továbbvitele a könnyű csaták mezején dől el. Voltak és vannak olyan erők, amelyek innen is, onnan is gyakorta tépázzák a Vigilia lobogóját. Rónay György idejében is, most is vívjuk a magunk „kétfrontos harcát”: egyfelől az egyház maradi, represszív erőivel szemben, akik a zsinati ablakokat legszívesebben reteszre zárnák, másrészt azokkal a kívülállókkal, világnézeti ellenfeleinkkel szemben, akik a Vigilia őszinteségében, elkötelezettségében mindig is kételkedtek, és a lap szerepének vizsgálatánál — mivel egyesek dogmatikusan ítélik meg és pusztán taktikai pozíciót szántak neki — ideológiai szempontokat érvényesítenek. Különös módon, de mindkét részről megtörtént — nyilván a mentalitások azonosságából fakadóan —, ha más-más kiindulásból is—, hogy egyetértettek abban, a Vigíliát „katolikus gettóba” kell szorítani, egy önmagába forduló, valamiféle kegyes sekrestye-irodalmat melengető üvegházzá kell tenni, ahová a valóság levegője alig hatol be és ahol tételes „papírkereszténységet” művelnek. A politika részéről kifogásolták az elmúlt évtizedben, hogy a lap „belejátszik” az ún. kultúrpolitikába, tehát hogy kultúrát épít a maga hagyományai és világnézete alapján, s ezzel összefüggésben egyfajta küldetést teljesít, amikor a bel- és külföldi magyar irodalom és művészet legjobbjait szólaltatja meg hasábjain. Kifogásolták, hogy közéleti is, vagyis arra törekszik, hogy 17
