Itt-Ott, 1982 (15. évfolyam, 1-4. szám)

1982 / 1. szám

mely végül is magyarságtudatunk reformjához vezetett. Ez a reform újra definiálta a haza fogalmát is a mi számunkra.

A mi hazánknak nincs földrajzi határa. Ne is keresd ezért a térképen! Polgárainak személyazonossági okmányaiból megszervezhetnéd az Egyesült Nemzetek állampolgársági irattárát. Himnuszát hiába próbálnád betiltani, már régesrégen népdalokba költözött. Zászlaját csak Shylock késével tudnád kimetszeni a szívünkből. A mi hazánknak nincsen politikai rendőrsége, nincs ÁVÓ-ja, nincsenek Bach huszárai, besúgói, árulói és nincsenek hóhérai. Államfői tisztsége Mohács óta üresedésben van, helyettük próféták igazgatják a nemzet sorsát a túlélés ecsedi lápjaiban. Polgárai bőröndjét hiába kutatod át a vámsorompóknál: nem tudsz tőlük semmi lényegeset elvenni. Minden kincsüket a szívükben és szellemükben hordják. Ezt a hazát mindenütt megtalálod. Az ohiói Reménység Tavánál csakúgy, mint a szép fóti portákon Pest megyében, a newbrunswicki hétvégi iskola padjaiban, a Magyar Baráti Közösség adai nyári egyetemén, a fillmorei cserkészvezető táborban, a szentendrei néprajzi múzeumban, egy napküllős csángó kapun a Tatrang martján, kispesti munkáslakásokban, a buenosairesi Korvina táborban, egy csikágói szerkesztőségben, vagy egy szanpaulói szabadegyetemen. Mindenütt velünk van a szellemi haza . Velünk van a papír fölé hajló Csokonai, az apjával perlekedő Bolyai, Ady látomásai, káromkodásai, de álma is a Templomról, Pázmány dörmögése, Dózsa megváltó tíízkoronája, a molnárleány ötfokú éneke az álmélkodó püspöknek, a hajdú virtusos tánca

Esztergom árkában, Szenei Molnár haldokló zsoltára Marosszentimre tornya alatt, amikor már csak a tizenegyedik énekli a Tizenkettediknek, az elveszett mitológia sejtelmes nyomai besüppedt kopjafákban és székelykapuk életfáiban, Dávid Ferenc tépelődése a dévai börtönben, Vajda János szomorú nézése, a hegyről lefelé lépegető Ábel fáradt igyekezete, a déli harangszó Hunyadit idéző kongása s Bartók halhatatlan lelke az éjszaka tücsökmuzsikájában .... S mikor vonatfüttyöt hallunk Pennszilvániában, a mi vonatunkban a herefordi farmerek között egy láthatatlan kicsiny asszonyka is ül; méhében viszi a magyar jövendőt Szekszárd felé ....

Ez a tudattartalom a mi hozzájárulásunk a világegyetem harmóniájához. Nélküle szegényebb lenne a világ és tudjuk, hogy a magyar szó nélkül elmosná ezt az örökséget az idő tengere. Bartókon megosztozna Románia és az Egyesült Államok, a bölcső és a koporsó jogán. A tizenkilencedik század romanticizmusából rég kigyógyulva azt is tudjuk, hogy a sírt, ahol a nemzet elsüllyed, nem vennék körül a népek és az ember millióinak szemében nem ülne gyászkönny. — No és ha ülne, mire jó az nekünk? — teszszük hozzá, kissé tiszteletlen amerikai pragmatizmussal.

A nemzethalál rémképétől mi sem tudunk szabadulni, de gyógyírként felajánljuk mindennapi gyakorlattá vált hitünket, hogy magyarnak lenni nemcsak tragikus sors, hanem szép és érdemes emberi vállalkozás is. Történelmi sorsunkat és a környező kÖzép-keleteurópai népek sorsát, a majdnem reménytelen gyűlölet-fekélyt s benne a magyarság sorvadását gyötrő aggodalommal szemlélve, de nyugati távlatból kiértékelve, fáradhatatlanul dörömbölünk az emberi józanság csukott vaskapuin. Türelmünket nem veszítjük el. Tudjuk, hogy csak idő kérdése; előbb-utóbb akad egy Botond közöttünk. Radarszerűen kifinomult lelki műszerrel érezzük az illyésgyulai határt a gyűlölködő nacionalizmus és az övéit, a szellemi és anyagi javait védő, az otthon melegségét nyújtó patriotizmus között. Ez utóbbi, természetes, velünk született hazafiság, rokon az édesanyánk szeretetével; sem a nyugati kozmopolitizmus, sem a keleti, proletár internacionalizmus uem tudja kiirtani a lelkűnkből. Éppen eléggé egyedül van az ember a csillagok dermesztő kozmikus magányában, semhogy önszántából vállalja a teljes árvaságot, futó

11