Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)

1981 / 2. szám

Csicsery-Rónay István (Washington. D.C.):

hírünk Amerikában iii

A kultúra után most térjünk a politikára.

A háborút követőleg hírünk mélypontra süllyedt Amerikában. Addigi legnagyobb adunkat, Kossuthot, kisantant szemmel nézték, nacionalista agitátornak kiáltották ki. A nácicsatlos Magyarország bűne még azzal is tetéződött, hogy népe — a megszállás borzalmai után — nem szeretett bele az oroszokba.

Az első áttörést az 1945-ös szabad választások hozták, de 56-ig folyton azt vágták a fejünkhöz: ha a magyar nép valóban el van nyomva, mért nem lázad fel ? 56 után ezt az érvet senki sem merte többé elismételni.

Az 1946 és 1956 közt évente megjelenő Encyclopedia Americanának egy azonos, háborús gyűlölettől átitatott le írást közöltek hazánkról. A féligazságok, az egészen téves állítások, a rosszindulatú értelmezések csakúgy hemzsegtek a cikkben. Mutatóban néhány:

(A lechmezei csata után) a német császárokat csak az tartotta vissza a magyarok üldözésétől országuk szívéig, hogy túlságosan el voltak foglalva a szlávokkal. így a magyarok, akik különben a hűnok sorsára jutottak volna, életben maradtak mint nemzet.

Az ország nem mérhető nyugati mércével, se társadalmi, se gazdasági téren. Valójában Kelet legnyugatibb előretolt állásának tekinthető Közép-Európában. Gyakran volt nyugtalanság fészke.

A falusi nép egyrésze még mindig egy, csak kissé módosított feudalizmus alatt él .... (A háborús vereség óta) lényeges változások nem következtek be. Az alsó nemességre a vad nacionalizmus nyomja a bélyegét, mely sokszor vitte az országot katasztrófába.

A Puszta, a fűvel fedett sztyepp, jellemző Magyarországra.

Nagy területeket fed be és ritkán található más országban.

A mai magyarok ősei, primitív és háborúskodó nomádok, a Bizánc elleni kalandozásaik során ismerkedtek meg a fényűzéssel. Otthon a leigázott szláv népeket kényszerítették, hogy utánozzák, amit ők láttak Bizáncban.

(íme, végre megtudjuk, hogyan született a magyar népművészet!)

Jól látta ezt a problémát Saláta Kálmán egyik cikkében;

13