Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 2. szám
bői? Mit tanulhatunk tőle? — Kezdjük talán azzal, amivel Bartók is kezdte, a célkitűzéssel. Minden érett embernek — minden olyan embernek, aki mint ember ér valamit — életcéljakell, hogy legyen, méghozzá olyan, mely egyéni, anyagi érdekein tál mutat. Bartók célul a magyarság szolgálatát választotta. Nemes cél, s a munkások kellenek a szőlőnkben: nem tévedünk, ha mi is e célt választjuk magunknak. És éppen Bartók élete mutat rá arra, mennyire általánosan emberi, az egész világot felölelő lehet ez a cél, s hogy helyesen felfogva mennyire nem szűkkeblű. A célért való küzdelem, munka viszont ugyanazokat a kvalitásokat követeli meg tőlünk, mint Bartóktól: a tudást, az elhatározottságot, az állhatatosságot, s az anyagnak — a magyar kultúrának, nyelvnek — a tőlünk telhetőleg legmélyebb, legalaposabb ismeretét. Ehhez tartozik még önmagunk gyengéinek a leküzdése is, az önfegyelem, amiről mégintcsak Bartók adott oly nagyszerű példát nekünk. Másiktanulnivalónk; sohase szakadjunk el gyökereinktől, mint ahogyan Bartók sem fordított soha hátat saját kultúrájának, nemcsak élete végén, New Yorkban, hanem akkor sem, amikor ezt a legkönnyebben megtehette volna, a húszas-harmincas években, mikor mint nemzetközileg ünnepelt zongoraművésznek és zeneszerzőnek egyszerű lett volna, és kifizetődő is, a kozmopolita értelmiségbe felszívódni. Az ember bármilyen környezetben hű maradhat örökségéhez, kultúrájához, még ha ez olykor nagy erőfeszítésbe kerül is. De öntudat kell hozzá és önismeret, a magunk kultúrájának helyes meg- és felismerése, értékelése, Ha ez megvan, a politikai határok és egyéb gátak éppúgy eltűnnek számunkra, mint Bartók zenéje és a népzene előtt, melyek minden emberalkotta, mesterséges akadályt átszárnyalnak. Tudnunk kell, hogy magyar kultúránk különleges kincs, egyike a jelenkor kevésszámú élő, fejlődő kultúráinak; rajtunk áll, hogy kiássuk magunknak ezt a kincset, amilyen mélyen csak lehet. Végül csupán egy szót még az erkölcsről és a minőségről. Bartók itt is mintaképünk lehet. Soha senkit nem gyűlölt, csak a gyűlölőket. Soha senkit ok nélkül le nem nézett. Minden népet értékelt, mindenkitől hajlandó volt tanulni, s mindenkinek adott önmagából. Mindenki ajándéka kedves volt előtte, de mindenkinek osztott ő is, ha tehette: a románságnak, a szlovákoknak, a délszlávoknak, az araboknak, a nyugat-európai—amerikai népeknek. Mivel minőségi ember volt, nem lehetett soha soviniszta — a nagy kultúrák nagy fiai sohasem lehetnek azok. A mellveregető magyarkodás üressége csak a kisebbrendűségnek a bizonyítéka. Aki, mint Bartók, végigküzd! magát az igazi felismerésig, nem lehet sem ostobán gőgös, sem alázatosan meghunyászkodó: szabad emberré válik, minden nemzet legjobb fiaival egyenlővé. Búcsúzóul hadd idézzem Mihai Beniuc román költő "Bartók Béla" c. versét, amit azért választottam elsősorban mert szép, de azért is, mert annyira elüt mondanivalója a hivatalos Románia álláspontjától: Emberi dalukat zsongják Arannyal csillagozott szárnyak Kék szférák hullámaiban Kontinensek felett Óceánok mélysége felett. Ujjaid közt Népek szíve-gerezdje Békére szomjas Ajkakra csepegtetve Az örök élet borát. Kárpát-csúcs és Duna-hull ám Határtalan síksággal egyesültek Testvéri csókban. Üstökös magva, te, Kettéhasítod A holnap ölét, S új távlatok nyílnak. Tuzcsóvád mint csoda-páva Legyezős farka Kitárul a végtelenségbe.— 12
