Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám
azt, hogy ma már nem csak tanításról, oktatásról, hanem magyar nevelésről is szó esik itt, ami egészen más valami. Az én szakmám pl. a német nyelvnek, a német irodalomnak a tanítása. Ahhoz, hogy ezzel foglalkozhass am, annyira-amennyire jól meg kellett tanulnom mind a nyelvet, mind pedig a német kultúrát, s ha kell, bizony tudok németül viselkedni is. De nem lettem mindezáltal német, és hallgatóimat is csak tanítom németül, de nem nevelem őket németekké, bármilyen tisztelettel és szeretettel nyúlok is a tárgyhoz. Amikor viszont magyarul tanítok, és mindegy, hogy kit, magyart vagy nem magyart, az első perctől kezdve egy kicsit nevelek is, egyszerűen azért, mert nem csak objektíve, de szubjektíve is bánok a tárggyal. Nem tehát "a magyarok," hanem "mi magyarok" a téma, és nem az, hogy Magyarországon vagy magyarul ez vagy az így van, hanem hogy ez nálunk így van, mi ezt így mondjuk. — Milyenek a magyarok? — Nem tudom, de itt van egy, ítéld meg legalább őt, jó és rossz vonásaiban: meglátod, ember, mint te vagy. Veszélyes módszer: aki nem csinálja jól, visszataszítóan hat, de aki jó nevelő, azt megszeretik tanítványai, és vele együtt, vagy inkább általa, a tárgyat; és ilyenkor néha-néha kis csoda történik: a tanítvány valahogyan megváltozik lelkileg, nem csak tud valamit, amit azelőtt nem tudott, de másképp is érez bizonyos dolgokban, másképp eszmél, mássá lett a valóságszemlélete és esetleg az öntudata is. A Konferencia tetszőleg nevetett Török rektorhelyettes megjegyzésén, hogy Pécsről távoztakor néha nemcsak barátunknak, hanem magyarnak is érzi magát a külföldi diák. Én nem nevettem, mert nekem is van egypár olyan amerikai diákom, aki nemcsak szebben beszéli anyanyelvűnket mint sok "külföldre szakadt" hazánkfia, de szívében is közelebb áll hozzánk, A végcél tehát az öntudat és nem a nyelv. Az viszont jogos kérdés, hogy mi e tényezőknek a kölcsönhatása? Mert a nyelvből is el lehet jutni az öntudathoz, de az öntudatból is a nyelvhez. Ami pedig a kultúr ánkat illeti, ennél már inkább előfeltétel a nyelvtudás, bár az is elképzelhető, hogy valaki abból indul ki, a néptáncból-zenéből, vagy mondjuk a történelemből, vagy — egészen más oldalról — a magyar nép humánus civilizáltságából, amit magyarországi látogatásakor tapasztal valaki, hisz elvégre ez is a kultúrához tartozik. De a kultúra terén egyébként meg kell jegyezni: nem szükségszerűen magyar az, aki — mondjuk — a magyar történelmet jól ismeri, s fordítva sem igaz az, hogy csak az a jó magyar, aki irodalmi szinten éli a nyelvet. Attól tartok, ha ilyen mércét alkalmaznánk, a magyar határokon belül élők legnagyobb részét is kiközösítenénk nemzetünkből. Ezt azért hangsúlyozom, mert itt már olyant is hallani, hogy az irodalmat tegyük meg tulajdonképpeni célunknak, óva intem a Konferenciát az ilyen félig akadémiai, félig dilettáns sznobizmustól. A kultúra, és különösen az irodalom, mint tantárgy halott objektum. Értékké csak az élő emberben válik és csak úgy és csak annyiban, ahogy és amennyiben hat reá. Ezt legjobban a költők és a teológusok tudják, valamint a jó elemi- és középiskolai nevelők. Ha tehát foglalkozunk itt a továbbiakban kultúrával és irodalommal, a nevelő szempontokról sohase feledkezzünk meg. Az anyanyelvi mozgalom, mielőtt még így nevezte volna el magamagát, elméletileg kezdhette volna mással is munkáját, mint a nyelvoktatás feladatával. Elméletileg, mondom, mert a gyakorlatban tíz évvel ezelőtt még nem tehetett egyebet. De az, hogy mostmár kibővítjük a fogalmakat, és hogy a tulajdonképpeni végcélokról is beszélünk—beszélhetünk, nem jelenti azt, hogy az eredeti feladatkör bármit is veszített volna fontosságából . A Konferenciának nem szabad a magyar nyelv őrizésének, ápolásának, terjesztésének a feladatáról soha lemondania. Ügy küzd a magasabb célért is a leghatékonyabban, ha ezt a feladatát jól végzi és kitart benne. 30
