Itt-Ott, 1981 (14. évfolyam, 1-4. szám)
1981 / 4. szám
Ismétlem, most a mennyiségen van a sor. Az Anyanyelvi Konferenciának és a Magyarok Világszövetségének minden bizonnyal az eddiginél valamivel nagyobb anyagi keretre van szüksége, hogy ezt a munkát nem csak folytatni, de fokozni is tudja. Meglehet, hogy az illetékes helyeken megoszlanak a vélemények e kérdésben, mégis, én bízom abban, hogy a magyarországi felelős vezetőség legjobbjai be fogják látni a további áldozatvállalás szükségességét, már azért is, mert a mai magyar államhatárokon kívül élő magyarokkal valé kapcsolatok megszilárdítása most, a 21. század küszöbén, egyike azoknak az alapvető kül- és belpolitikai kérdéseknek, melyek az ország jövőjére nézve életbevágók. Ha rosszul döntenek, a jövő megalapozásának ez a ma még kihasználható alkalma örökre kicsúszik kezünkből. Mert ha mégsem pusztul el a világ, annyi biztos, hogy még az eddigi iramnál is gyorsabban fog változni a következő 20-30 év alatt. Komoly külföldi kapcsolatok nélkül pedig, véglegesen a mai államhatárok közé szorulva, nem lehet egyéb Magyarország mint egy szép, és remélhetőleg jómódú, rezervátum. Mindegy, hogy hogyan fejlődik tovább az ország társadalma, a határokon túl élő magyarságra nagyobb szüksége lesz valaha, mint azt ma bárki gondolni merné. Hogyan hát tovább? — Egyelőre úgy mint eddig, de nagyobb méretekben. Ez pedig a logisztikának, tehát a szervezésnek a kérdése. Szende Aladár pl. felveti a kérdést: nem mozgósítható-e a külföldön élő tudósok, tanárok, írók, művészek, feltalálók, szakemberek népes tábora? Bizonyára igen, ha itt, Magyarországon őszintén megvizsgálják, esetről esetre is, hogy miért nem voltak mozgósíthatók eddig . Legyen a "jótett helyébe jót várj" a jelszó. De már a fenti felsorolás is rámutat arra az elítizmusra, ami nem minden tekintetben dicséretes vonása társadalmunknak, se itt, se ott. Miért nem "mozgósíthatók" pl. a cserkészek? Miért nem egyházaink? Nézzük meg, mik az akadályok, hogyan lehetne ezeket eltávolítani. A fiatalság tömegét kell közvetve vagy közvetlenül mozgósítani, és ezek szüleit. Ha jól emlékszem, a ID. Anyanyelvi Konferencián Sinor Dénes azt is mondta, hogy vegyük tudomásul, hogy nem mind rossz magyar az, aki a Népköztársaságnak eddig hátat fordított, és hogy sokszor a leghazafiasabb okokból cselekednek így. Ezekkel is fel kell vermi a kapcsolatot, mert sokszor ők a legöntudatosabb magyarok. — Mikor tegnap épp erről beszélgettem egy magyarországi szakemberrel, azzal vágott vissza, hogy kettőn áll a vásár. Pontosan. Azzal, hogy velünk kapcsolatot teremtett az Anyanyelvi Konferencia, vállalta ezért a kapcsolatért a felelősséget. Cserében mi is vállaltuk azt a felelősséget, hogy a közös célt elfogadva, és ennél sem többet, sem kevesebbet, végezzük a nyelvoktató és nevelő, öntudatformáló munkát, ott, ahol vagyunk. De ennél sokkal nagyobb a tényleges terhűnk, mert akarva-nemakarva Magyarországot, a mait is, képviselnünk kell bizonyos mértékben saját környezetünkben. A valóságszemléletnek pedig vannak parányi összetevői is. Elég egy megtagadott vízumnak vagy útlevélnek, egy elkobzott folyóiratnak vagy könyvnek a puszta híre ahhoz, hogy évek türelmes munkáját semmissé tegye szfíkebb-szélesebb körökben. Érdemes talán ezen is elgondolkozni ennek a konferenciának a keretén belül; 36 év telt már el az összeomlás vagy felszabadulás, és 25 év a forradalom vagy az "56-os események" óta (mert a nyelv ugyebár nemcsak összeköt, de sajnos el is választ), és ma már nincs mivel igazolni a paranoiát egyik oldalon sem. Legyen az anyanyelvi mozgalom ezután is, még hatékonyabban, eszköze a kölcsönös gyógyításnak és a közös gyógyulásnak! — 31
