Itt-Ott, 1980 (13. évfolyam, 1-4. szám)
1980 / 4. szám
EÖÄffiJanDffiKffiJ JLSCWMuffilL KIVONAT LIPTÁK BÉLA MBK TANÁCSELNÖK AMSTERDAMI LEVELÉBŐL Kedves Barátaim! — Szombat reggel van. Egy hollandiai szállodában ülők, s tanulom, hogy miként működik az írógépjük. Jobb mint az enyém, de más. Egy csütörtöki napon érkeztünk Pestre kislányommal, Ágnessel s a repülőtéren várt az Eötvösön tanuló fiam s a család. Vizsgálat nem volt. Fiam Ádám már elintézte a kocsibérlést (Avis), s a családdal töltött este után, másnap reggel indultunk Erdélybe. Tervünk az volt, hogy magyarországi unokahűgunk csoportjával találkozunk a délután folyamán a kőrösfeketetói vásárban, s ők szereznek nekünk szállást. Péntek délután négy körül értünk a határra. A magyarok öt perc alatt átengedtek. A kocsinkban a Wall Street Journaltól a Village Voiceig mindenféle nyugati iromány, angolnyelvű könyvek, stb. A románok mindent apróra átnéztek, s az Ádám által hozott, Magyarországon kiadott irodalmi könyveket elkobozták. Az elkobzás tényébe nem nyugodtunk bele. Elmentünk a román határőr-parancsnokhoz. Kértük, mutassa meg azt a törvénycikket, mely tiltja pl. Babits verseinek behozatalát. Kinevetett. Kértük, tegye lehetővé, hogy beszél jünk az amerikai követséggel. Nem működött a vonal. Kértük, igazolja magát névvel, sorszámmal, bármivel. Kiment a szobából. A szobában velünk maradó egyenruhás román hölgytől is megkérdeztük, hogy mi a parancsnok neve. Nem tudta. Ádám ekkorra már úgy felizgult, hogy hadonászva kiabált olyanokat, mint "miért félnek maguk a versektől?" meg hogy "Hitler bátrabb volt, ő legalább nyíltan égette a könyveket." Persze haszna nem volt, sőt kára lett, mert izgalmában kiütötte saját szeméből a kontaktlencsét s az el is veszett. Ezután átmentünk a magyar határőr-parancsnokhoz, kérve az ő segítségét. Szemén látszott, hogy egyetért velünk, s az is, hogy szégyelli magát, de segíteni nem tudott. Mondtuk neki, hogy ha a románok nem engedik be a magyar verseket, úgy ő meg ne engedje át a románok tengelyen mozgó kereskedelmi forgalmát, melynek szárazföldi része majdnem teljes egészében Magyarországon megy át. Ügy nézett ránk, mint a holdkórosokra. Végül csak annyit kértünk, hogy legalább hagyhassuk nála a könyveket, mert félünk, hogy a románok ellopják. Azt sem lehet, mondta, mert arról neki írást kellene adnia, s úgy nézne ki, mintha o akadályozta volna meg, hogy Babits verseket vigyünk Erdélybe. Végül egy Öreg állatorvos bácsinál hagytuk a könyveket a magyar oldalon, aki két szóból megértett bennünket, s könnyes volt a szeme a szégyentől népe gyávaságán. Ezután simán átengedtek, s indulhattunk a vásári találkára, de már koromfekete volt az este, s így elkéstünk. Élményeinket megírtuk persze a világlapoknak. Fáradtak, dühösek voltunk. A vásárban térdig érő sár. A cigányok tábortüzek mellett melegednek, isznak, mi a kocsival kátyúba kerülünk, mert megfordulni kevés a hely. így aztán feladjuk a reményt erre az estére, s elindulunk Kolozsvár felé. Körösfeketetó 75 km.-re van Nagyváradtól, ami kb. fele út. Meglátok egy szállodaszerűséget, bemegyek, s a korábbi magyargyűl ölő élményeim alapján mostmár angolul kérek szállást. Persze nincs. Az angol szóra feláll egy magas, szakállas férfi, s mondja, hogy örömmel segítene, s már veszi is a kabátját, hogy motorkerékpáron elvigyen a Drágán völgyébe valami vadászszállásra. Amikor kilépünk a szállóból, látja a kocsinkon az XX-et, ami a bérelt magyar kocsi jele, széles mosoly terjed el az ai'cán, s úgy kérdezi: "Honfitárs?" Szerez szállást. Bort rendel. Nem engedi, hogy fizessek, pedig 1700 lej a keresete. Mikor szóba jön Kányádi, Sütő, Kallós, olyan büszkeséggel beszél róluk, mint mi Teleki Pálról vagy Nagy Imréről. A szálloda vezetőjére is átragad a lelkesedés. Apró termetű, 20
