Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 3. szám
két úgy féltik, hogy hajlandók meghunyászkodni és behódolni a félőrült diktátornak, és ha kell legkedvesebb testvéreiket, sőt drága anyanyelvűket is feláldozzák a sovén diktatúra oltárán. Csodálattal néz azokra, akik a zsarnok előtt nem hajtanak fejet, őt nem ajnározzák, nem dicsérik,, akik elunták már és meg is gyűlölték "a füstölést, a térdeplést a véres oltárkő előtt." Az ilyennek még a testvérgyilkossága is érthetővé válik, ha általa életet, népet, nyelvet, magyarságot ment. . .. Egészen más kérdés, hogy illő dolog-é ezt a mondanivalót fonákjára fordított szentírási jelmezbe öltöztetni? Micsoda lélek lakozhat abban az íróban, aki Ceausescu képét az Isten képével veti egybe és a diktátor előtt való alázatot, hódolatot és áldozatot pedig az Isten tiszteletével azonosítja ? . . . Miért használni fel ilyen nyakatekert módon a bibliai történetet, hogy még azok is, akik sohasem hallották azt, most is rosszul hallják? Ezt tanulta volna az orosz ellenállási mozgalom szellemi óriásaitól: Boris Pastemáktól, áld oly megrázó szépen ír a keresztyén liturgiáról; Alexander Solzhenitsyntől, akinek hite megjárta a szibériai poklok minden mélységét; vagy Georgy Vinstől, a hitvalló prédikátortól, aki nem hajtott fejet az állami "véres oltárkövek" előtt, mert úgy vélte, hogy ahol az Úr lelke, ott a szabadság? Vagy talán nem tudná felmérni a lengyel katolikus egyház belső erejét, népet-, hazát-, világot mentő befolyását? . . . Úgy véljük, hogy akármilyen nyomorúságos állapotban legyen is az erdélyi magyarság, zöme még taktikai fogásból sem "mondja ki hiába" Istenének, az Úrnak a nevét, mert nem hagyja az Úr büntetés nélkül, ha valaki hiába mondja ki a nevét! Megérdemli Sütő ezt a primitív, elemi iskolai szintű megdorgálást ? Az író bizonyára egy kanál szentelt vízbe fojtaná pl. Hermann Hesse-t is, aki Demian-jában hasonló szögből vette szemügyre Káint; nálunk pedig Madáchot, és mindenek előtt Adyt, istenes lírájáért. De ki mond többet, szebbet erkölcsileg, s igen, teológiai szempontból is , a mai magyar ember számára: ortodox református egyházunk, vagy Sütő András ? Református egyházunk, amely ötödfél évszázad alatt csupán annyiban korszerűsítette tanait, hogy Jean Calvinből Kálvin Jánost csinált, vagy az a Sütő András, aki a költő-próféta szabadságával élve, mai, 20. századbeli, magyar létünkön, állapotunkon át szívja magába a kijelentést, föllázad minden despotizmus ellen, s minden véres oltár előtt megtagadja az áldozatot ? Ki áll erkölcsileg, de vallásilag is, közelebb Jézushoz, aki Mózes bosszúálló, vérivó istenét a saját vére árán szerető atyává varázsolta a lelkűnkben; Sütő, vagy Kálvin, akinek az istene inkább a Mózesé, mint Jézusé? Mert nem igaz, amit a Hírek máshol mond, hogy "a keresztyén teológia kétezer év óta keresi és kutatja a bibliai tanú és író intencióját, amivel Káin és Ábel történetét megszerkesztette és papírra vetette." A keresztyén teológia régen meg is találta ezt az intenciót, méghozzá Kálvin szerint, aki ügyvéd volt, s jogi argumentumokat csinált a szeretet vallásából, Káin és Ábel esete illusztrálja a hitbeli megigazulásnak és az ebből elvont szigorú, sőt rettenetestanításnak, az eleve elrendelésnek, a predesztinációnak a dogmáját. (L. az Institutio religionis Christianae Hl. köt., XIV. fejezetének 8. szakaszát.) S ha nem tévedek, Sütő darabja sokkal értékesebb gyöngyszeme irodalmunknak, semminthogy puszta politikai tiltakozást lássunk benne, Ceausescu uralmára vonatkozót. Mert a "Káin és Ábel" alighanem még akkor is telt házat kap majd, amikor már nemigen tudják az emberek, 13
