Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 3. szám
delemébe. A fölvetett fejűeket pedig, a dacosokat és alázatbontókat Káin sorsára juttatom", . ., Ábel a despota Urától rettegő, meghunyászkodott, gyáva ember, aki hűségesen, alázatosan szolgál, fogvacogva áldoz oltárán csakhogy élni tudjon. "Miért vádolsz engem gyávasággal ?" —feleli Káinnak. "Elítélendő, hogy élni akarok? . . . Nem tudom neked elmondani, milyen nagyon szeretem azt, hogy élek . . . akárhogyan, akárhol vállalom az életet, csak élhessek. Meg ne haljak. Érted, Káin?" .... Ábel csak akkor mer némi gerincességet mutatni, amikor az Úr Arabellát, a hitvesét kéri tőle áldozatul. De végül ebbe is belenyugszik és erre is hajlandó: "Mindazonáltal, ha lehetséges: müljék el tőlem e keserű pohár. Nem szólsz, Uram. Szándékaid mélyét nem firtatom. Legyen meg a Te akaratod, ámen." A dráma pozitív hőse Káin. Nem hunyászkodik meg az Úr előtt, nem áldoz neki, nem fél tőle. Bátornak érzi magát, nem engedi, hogy az Úr fejébe sulykolja a gyöngeség tudatát. Életének egyetlen célja az, hogy az Éden kertbe visszajuthasson, ha kell szökve is, mert tudja, hogy ott nincs "vérontás, füstáldozat, földreborulás, szégyen, parancs és megaláztatás, képmutatás, bizonytalankodás, alázatból és rettegésből font erőmagasztalás, dicsőítés." Szüntelen hadakozik despotának tartott Urával; "Fejébe vette, hogy gonoszok, buják, restek, alattomosak, apa- és testvérgyilkosok vagyunk, meg kell minket javítani." A tiltott gyümölcs titka, úgy véli; "A Tudásé. A kinyílt csipáé, az esetleges beleszólásé valahol, valamibe, valamiért, ami nem kedvére való . . .." Sütő Ádámmal mondatja el Káin jellemét a legvilágosabban . . .: "Az én fiam nem óhajtott a helyedbe ülni. Nem a létedre tört; önmagát akarta csak megőrizni. Saját akaratát, személyes felfogását az ember állapotáról és kötelességéről. Terólad is, aki csak gazdagabb, tán erősebb is lehetnél az ő különvéleményével.... Lázadó, összeesküvő, ellened fölkelő, harsogtad bizonyára .... Pedig azt is mondhattad volna bölcsen: Más, mint amilyennek elképzelted . . .. Káin fiam elunta, meggyűlölte bizonyára a füstölést, a térdeplést a véres oltárkő előtt. . . bátorkodom Tőled megkérdezni: mire szántad az emberi térdeket? Térdeplésre vajon ? Mire szántad az emberi nyelvet? Könyörgésre vajon? Mire szántad a fejünket? Hogy lehajtva hordjuk ? Az egyenes tartást a megalázkodás görbedtsége végett ? . . . Gyűlöletesnek nézted a fölvetett homlokával ? Pártütőnek a némelykor összevont szemöldökével ? Csak a Te szemöldököd rándulhat villámként: a mienk örökre sima legyen és örömtől repdeső? . . . Avagy megsímogattad őt és érdesnek találtad ? Búzakalász volt, Uram, érdes, szálkás az első érintésre, de legbelül; kenyér, amely megtöretett." Káin akkor öli meg Ábelt, amikor az fel akarja áldozni hitvesét, Arabellát. Majd így védekezik; "Nem akartalak sohase megölni. Egymásnak létrafokai lehettünk volna . . .. Mert ha porból lettünk is: emberként meg nem maradhatunk az alázat porában. . . . Ehhez az ismertetéshez a következő kommentárt fűzi a Hírek: Mennyire át tudjuk érezni a Ceausescu szörnyű rémuralma és hóbortos személyi kultusza alatt szenvedő erdélyi magyarság és benne a magyar író fájdalmát. Mélységes megvetéssel néz azokra, akik pondró életü-12
