Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 3. szám
kartársaikkal szemben tanúsítanak. Micsoda hőstett az East Side-i református templom lelkészi irodájában síkra szállni a magyarországi református egyházért! De ha otthon mégis megmarad a nyáj, ugyan melyik pásztornak lesz az érdeme? Annak, aki Nyujorkba menekült, vagy annak, aki helyén maradva megadja most a császárnak is, ami a császáré? Itt viszont közben széled el a nyáj .... Itt széled el a nyáj, s ennek az oka talán éppen abban keresendő, hogy a pásztor nem a maga dolgával törődik. "A lelkipásztorok küszködnek a közönnyel és érdektelenséggel" — idézi aHírekfenti száma az egyik magyarországi lelkészt, s egy másik, még elkeseredettebbet: vigyék el máshová, mert beleőrül, hogy amit mond, nem kell senkinek .... De vajon itt, ahol nincsen kommunista elnyomás, kell-e az, amit lelkészeinktől általában hallunk ? A keresztény egyházak általános válsága köztudomású; a nagy történelmi egyházakhoz már-már csak hagyományból tartoznak a hitet1 énül hívők. Egyedül az erősen evangélizálo, azún. "fundamentalista" felekezetek mutatnak fel az általános negatív fejlődéssel szemben növekedést. Nem célom itt ennek az utóbbi tünetnek a magyarázatát kutatni, de azzal a véleménnyel ellentétben, miszerint az embertömegeket csak az ortodoxia, a maradiságig konzervatív egyházi élet vonzza, rá kell mutatnom arra, hogy ez attól függ, milyen tömegekről van szó, mert az egyházakat hagyományból látogató, meg a fundamentalista gyülekezetek tagjai között egyre élesebb a határ a lélektani tipológiát illetőleg. De Amerikában is azok teszik ki a legnagyobb tömeget, akik valóban közönynyel viseltetnek az egyház iránt. Nem érdekli őket a mondanivalója. És miért nem? Én másfél évtizede foglalkozom szellemileg ennek a kornak az átlagemberével — mert Amerikában hála Istennek az átlagember is egyetemre jut — s nemcsak hiszem, de tudom is, hogy a mai embert éppúgy kísértik az örök kérdések, mint a korábbi korok gyermekét, s hogy — teológiai nyelven — lelkében éppúgy szomjazza az igét, az emberi lét költészetét, mint apái s ősapái. Nem igaz, hogy csak az anyagiakkal törődik, még az sem, hogy apáinál racionálisabb, s hogy ezért hinni nem képes. Kritikai érzéke azonban fejlett. A költőit sohase lesz hajlandó a tudomány síkjára redukálni, s ez nagyonis jól van így. A vallás poézisa maradjon poézis — úgy igaz, úgy való, úgy szól az emberhez . De mit kap a mai ember — tegyük fel, hogy amerikai magyarról van szó — egyházainkban? Erre megintcsak a Református Hírek júliusi száma szolgál kitűnő példával. Sütő András "Káin és Ábel" c. új színművét ismerteti a lap, és meg is dicséri — politikai mondanivalója miatt. Sütő ugyanis eltér darabjában a bibliai történettől Káinból hőst, Ábelből szolgalelkű gyávát, az Istenből véres despotát csinál. Hadd idézzek a Hírek összefoglalójából: |Sütő| az Istent úgy ábrázolja, mint a személyi kultuszt teljes mértékben kimerítő despotát, aki így szól megfélemlített, remegő alattvalóihoz: "Leviatán, Ráháb és Behemót lázongásait levertem. A parancsaim és hatalmam ellen acsarkodók nyelvét kicseréltem; szavaikat gonddal átrendezve nem ócsárolnak immár, hanem éjjel és nappal dicsőítenek engem. Álmukba! merészelnek csupán Uruk ellen vicsorogni, nem tudják, hogy álomfegvőreimnek számát megs okas ítottam , . . Kegyes óhajtok lenni az ellenségeimhez. Miután megaláztam őket, fölemelem valamennyit az alázat szintjére, a lehajtott fő magasságába, az enge-11