Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 5. szám
vendégül", mint a MADISz gazda* sági osztályának vezetője, tehát olyasvalaki, aki óriási kincsek — néhány tál bableves — felett rendel* kezett. Az idős kisasszony — úgy láttam — nem sokat értett mindab* ból, ami a nagy halott körül leját* szódott. Egyre csak azt hajtogatta, hogy „kisemmiztük az örökségből' , s amikor elrontotta a gyomrát azzal az ebéddel, amelynél különbet sajnos nem adhattam neki, még az?al is megvádolt, hogy meg akartam mér* gezni... A végrendelet körüli jogi vitákkal kapcsolatban hadd foglaljam össze röviden azt, amire még emlékszem Dr. Berzsenyi Ödön (akkor az Árva* szék tisztviselője, jelenleg Torontó* ban élő ügyvéd) volt recski rabtár* sam érdekes és szakszerű előadása* ból. Szabó Dezsőnek nem Volt jogilag szabályos, csak ún. irodalmi végren* delete, amely egy folyóirat hasábjain jelent meg. Berzsenyi először is azt derítette ki, hogy a szöveg kézirat formájában is létezett. Az Athenaeum egyik szedője — állítólag az egyet* len, aki Szabó Dezső kézírását könnyen olvasta — tanúskodott, hogy az említett végrendeletet 6 szedte ki az író keze írása nyomán. Mostmár csak egy régi törvényt kel* lett előbányászni, amely kimondja, hogy „ostromlott városban" bárki megírhatja végrendeletét tanúk és köziegyző nélkül. S a repülőgépek korában joggal tekinthető „ostrom* lőtt *nak egy város már akkor is. amikor ostromlói még többszáz kilo* méternyire vannak. Így vált jogilag is érvényessé az író utolsó akarata. Végrendeletének mégsem tehet* tünk eleget. A kolozsvári Farkas utcát elzárta előlünk a történelem, a gellérthegyi temetéssel pedig máig is tartozunk neki. Engedtessék meg nekem, hogy eg> sztmélyes megjegyzéssel fejezzem be ezt a visszaemlékezést. Az elmúlt két évtized alatt sokat gondolkoztam azon a kérdésen, amely akkor oly bárgyúnak tűnt: „Milyen rang'a volt" csakugyan Szabó Dezsőnek' S milyen rangot fog neki adni a történelem és az irodalomtörténet? Én persze meg sem kísérlem, hogy erre a kérdésre itt választ adjak (re* méiem, Gombos Gyula megkísérli könyvében!), de egy dolgot bizo* nyosnak érzek. Azt, hogy a sírt kö= rülálló fiatalok ösztöne nem csalt. Azok a fiatalok szinte kivétel nélkül Szálasi börtöneiből szöktek meg a temetés előtti napokban s csaknem mindnyájukra Rákosi kínzókamrái vártak. Kétséges=e ma, hogy a dik* tatárával való szembefordulásukban mindkét esetben igazuk volt? Szabó Dezsőnek lehettek, voltak is, tévédé* sei és túlzásai (kinek nincsenek?). De a mi nemzedékünk (s nemcsak a mienk) elsősorban tőle tanulta a bármilyen színű elnyomással való tudatos szembefordulást, ami nélkül az utóbbi évtizedek magyar törté* ne’me bizonyosan szegényebb volna. y.rntilnir, USA. Nyeste Zoltán Befejezésül ismét Gombos Gyulát idézem: "Szabó Dezső sírja fölött, melyet a fegyverzaj elültével visszatérő gyermekhad laposra tiport, még tartottak egy megemlékezést. Az akkori politikai élet számos vezetője vett részt rajta, a többi között Kovács Béla, Nagy Ferenc és Veres Péter. Két bátor beszéd hangzott el, az egyiket Veres Péter, a másikat Horváth János mondta. Nem sok idő múlva az egész országban az eldőlt dolgok csendje következett. 1949-ben valahol úgy határozott, hogy egészségügyi okokból Szabó Dezső maradványai nem maradhatnak a Rákóczi téren. Átvitték tehát a Kerepesi temetőbe. Ma is ott nyugszik, nem messze Szerb Antal sírjától. Csak az ő hamvai fölé senki sem faragtatott márványkőből síremléket. " 17
