Itt-Ott, 1979 (12. évfolyam, 1-5. szám)
1979 / 5. szám
MÓRA FERENC ÍRÁSA A «SZEGEDI NAPLÓ»-BÓL (1911. július 8) A magyar parasztot, akik nem ismerik, azt mondják rólá, hogy materialista. Azazhogy körülbelül mindenfajta parasztra ezt fogják rá. Lehet, azért, mert Zola ilyennek rajzolta a francia parasztot a Földben. Lehet, azért, mert valahogy meg vagyunk szokva úri sajátságnak tartani az idealizmust és úri nyavalyának a szentimentalizmust. Pedig nem egészen így van. Az igazság inkább az lesz, hogy az úrféle a szájával idealista, a paraszt a szívével. Az úr csak akkor idealista, ha nem lehet más, a paraszt akkor is az, ha nem akar az lenni. Nem dicséretképpen van ez mondva: a paraszti öntudatlanság hozza magával. Az úriembernek például egészen mindegy az, hogy milyen földbe dugják le a koporsóját. Lehet az vadszekfüves, kékliliomos, fűszerillatú, aranyszemű homok: neki utálatos és piszkos föld az, ha csupa angyalkezek szitálják is kihűlt tetemére. S ha nem az, hát akkor sem válogat benne. Tudja, hogy a marhalegelő földje éppen olyan könnyű föld, mint akár a koronázási dombé. A poéták hiszen sok szép történetet tudnak arról, hogy az egyik földben különbet lehet álmodni, mint a másikban, de azért az újságban még sohasem olvastuk, hogy valamelyik poéta kikötötte volna a végrendeletében, hogy az ő fővárosi díszsírgödrében a szülőfaluja földjéből vessék meg a fejealját. Ellenben minden újságolvasó ember sűrűn találkozik azzal a hírrel, hogy Amerikába szakadt véreink magyar göröngyöt kérnek a sírjukba a fejük alá. Hol egyik, hol másik amerikai magyar pap küldi a szomorú instanciát egy marék honi földért amerikai magyarok sírjába. Ezt bizony nehéz sóhajtás nélkül megállni. Nem a kérést, mert hiszen azt ki is nevetheti, akinek szíve van hozzá, hanem azt, hogy milyen készséggel teljesíti a kérést a szeretett haza... Az első teljesített kérése a parasztnak. A halott parasztnak, az idegenben összeroskadtnak. Mert hiszen kért ő már földet máskor is. Nem a halálra, hanem az életre. Nem szemfödőnek, hanem kenyérnek valót. S a haza nem adott földet. Aztán munkát kért a paraszt. Ha már a földből kitagadták, legalább a földről nem akart elmenni. Hozzá akarta magát tapasztani hulló verejtékével, nyomorúsága könnyeivel, éhségben, piszokban elsenyvedt gyerekei halóporaival. S a haza nem adott munkát. A haza megmutatta virágos halmait, kitárta sugaras mezőit, s azt mondta: neked itt nincs helyed, még a ragadós sárban, még a szikes parlagon se; neked még meghalnivaló helyed sincs itt a magyar földön, te magyar paraszt! S a magyar paraszt, akit kilökött magából a haza, mint hulló csillagait az ég, itthagyta ezt az idegen földet, és kiment úrnak arra az áldott földre, amely befogadta őt, a vadidegent, és termett neki fehér kenyeret és csengő dollárt és jómódot, és megadott mindent, amihez neki joga volt — csak síri nyugovót nem tud neki adni. Azt innen hazulról kell vinni az óceán hátán. Tetszik látni, milyen földéhes a magyar paraszt! S milyen nagylelkű ez a magyar haza! Nem sajnálja azt az egy-két láda földet. Ámbár várjunk, egy kicsit. Ha van a mágnásaink közt újságolvasó, megérjük még, hogy a parlament eltiltja a « földexport »-ot ebben a drága világban, nehogy elfogyjanak a látifundiumok. 18
