Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1977 / 5. szám

magyarság megtartásáért és fejlődéséért dolgoznak? Aránylag keveset, bár egy-két apróbb kérdésre rá szeretnék mutatni ezzel kapcsolatban. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy igen gyakran a politikailag legreakciósabb szülő a leghazafiasabb, legmagyarabb. A régimódi, sokszor elítélt nacionalizmus az, a­mely életbentartja a magyarsághoz tartozás érzését. Igyekezzünk tehát e szülők, e generá­ció érzékenységét kímélni, ne bántsuk ok nélkül azt amit — okkal vagy ok nélkül — szeret és tisztel. Évekkel ezelőtt, első találkozásunkkor, azt mondtam és ezt a mondásomat néha idézték, hogy a külföldi magyarok vagy egy szocialista Magyarországgal lesznek kapcso­latban, vagy nem lesznek kapcsolatban Magyarországgal. De értsük meg, hogy az amerikai szülők túlnyomó többségét Magyarország és nem a szoci­­alsita Magyarország vonzza. Volt egy idő — én a "mosolygó traktorok korsza­kának" szoktam nevezni —, amikor fejkotős nők-vezette traktorok fényképeivel próbálták megmutatni, hogy milyen paradicsomi itt az élet. Ez a korszak szerencsére, milliók sze­rencséjére, megszűnt, de néhány ártalmas csökevénye még megmaradt. Elsősorban arra gondolok, hogy a két világháború közti korszak befeketítése meddő és hálátlan feladat. Sok­szor igen keseredetten kellett külföldön megvédenem azt a kétségtelen igazságot, hogy a Magyar Népköztársaság a Horthy Miklós kormányozta Magyar Királyság törvényes jogutódja. Ne dobáljuk sárral elődünket, legalábbis ne külföldön! Ne idegenítsük el magunktól, szoci­alista magunktól, azokat az embereket, akik ma Amerikában élnek de akik valaha tisztes­séggel, emberséggel, sokszor tehetséggel szolgálták az országot mint mérnökök, tanárok, vasutasok, kereskedők, minisztériumi alkalmazottak, sőt csendőrök. Van aki tényleg azt hiszi, hogy az a sok szegény parasztfiú, akikből a csendőrök zöme kikerült, mind szadista gazember volt ? A magam megfogalmazta alapszabályok értelmében nem merészkedem ta­nácsot adni a magyar hatóságoknak, hogyan s miként kormányozzák az országot. Nem me­részkedem tanácsot adni magyar történész kollégáimnak sem, hogyan mutassák a magyar múltat a magyar közönségnek. De merem állítani, hogy nem szabadna angolul kiadni és Amerikában terjeszteni egy olyan Magyarország Történelmét, amely 676 oldalból 22 sort szentel a trianoni békének, két sort annak, hogy az ország régi területéből csak 32 százalék maradt meg, és negyven oldalas kronológiájában nem ad helyet a trianoni béke dátumának! Bocsánat a parlagi kérdésért, dehát azok, akik így ferdítik el történelmünket, hülyének tartják az olvasót? Röviden, bár velősen, rámutattam egy fontos pszichológiai hibára, amely ártalmas a magyar ügynek Amerikában — és talán másutt. Vizsgáljuk meg most a prioritások kérdé­sét a másik, amerikai perspektívából. Mit kell tennünk, és hogyan? Az amerikai magyar prioritásokról szólva a két fő feladatot én abban látom, hogy 1) meg kell mutatni a felnőtt magyaroknak, hogy érdekük és gyerekeik érdeke a magyarságtudat fenntartása, 2) meg kell adni a lehetőséget, hogy érdeklődésüket kielégítsék. Az első cél érdekében majdnem minden Magyarországra kedvező hír felhasználható. Bármilyen nemzetközi siker —legyen az sportban, filmben, irodalomban, tudományban — mindig felébreszti az emberek büszkeségét. Egy kis tornászlány többet tett Amerikában Románia érdekében mint Ceau^escu külpolitikája. Szinte felmérhetetlen, hogy mit tudna segíteni a magyar ügynek pl. egy irodalmi Nobel-díj, egy nemzetközien is átütő sikerű best-seller, amely nyilvánvalóan magyar. Persze az ilyesmit nem könnyű elérni, bár túl­ságosan tapasztalt ember vagyok ahhoz, hogy elhigyjem, hogy az irodalmi Nobel díj érde­kében csak egyet lehet tenni: gyönyörűeket írni! Mind, akik itt vagyunk, vagy akik szorosabb kapcsolatban vannak velünk, meggyőzően tudnak érvelni amellett, hogy a magyar nyelv ismerete használhat a gyereknek későbbi kar­rierjében és azt is meg tudjuk magyarázni — bár nehezebben —, hogy anyagi haszon és boldogabb élet (a kettő nem azonos) jöhet egy több-etnikumú nevelésből. Nagyobb a nehéz­ség, ha a második ponthoz érve, meg kell adnunk a lehetőséget az ilyen neveléshez. A magyar iskolák ügye kapitális fontosságú ebből a szempontból. A kérdés nem tar-29

Next

/
Oldalképek
Tartalom