Itt-Ott, 1977 (10. évfolyam, 1-6. szám)
1977 / 4. szám
a Jegestengerbe nyüő Tajmir-félszigeten élő szamojédok. A térben ezek után következő uráliak az ugorok. Mint ismeretes, ezekhez tartoznak a magyarok is. És éppen a magyar és a japán között mutatkoznak meglepően közeli rokon vonások. 9. Példák felsorolása előtt a magyar nyelvtörténetre hivatkozva néhány megjegyzést kell tennem. Az 1055-ből származó tihanyi apátsági alapítólevélben a következő töredék olvasható: Fejeru waru reá menech hodu utu reá. Azaz, "a Fehérvárra menő hadi útra." Tehát a meneeh szó kivételével minden szó magánhangzóval végződött. Más korai magyar példák bizonysága szerint is ilyenek voltak régi szavaink és a leggyakoribb szóvégi magánhangzó -u volt. Gesta Hungarorum-jában Anonymus még a török eredetű Tas ("kő") névhez is ragasztott -u hangot, tehat Tosu-nak írta Tas vezér nevét, míg a németek Etzilburg ("Etele vára) szavát Etzilburgu-ra változtatta. A szász népnév korai alakja nálunk szaszu-nak hangzott, mag szavunknak pedig még 1620-ból is van írásos mogu alakja. Sőt némely szavunkon ma is megvan a végső -u (pl. hamu), és a Nyírségben a toll ma is tolu, Háromszékben pedig tolyu. — A japán leggyakoribb szóvégi magánhangzója -u. Az ómagyar és a japán közti ezen meglepő külső egyezés aligha a véletlen müve. 9.1. Most nézzük meg fejér ill. fehér szavunkat, melyet 1055-ben fejeru-nak írtak. A magyar nyelv történeti etimológiai szótára szerint a déli lapp püju vethető vele össze. Ennek s a hozzá hasonló lapp szavak jelentése: "fehér, világos, világosan csillogó, ragyogó." Fejér szavunk szóeleji f- je szabályosan ősijg-ből lett. Fejeru, fejér persze továbbképzés eredménye. Miként a szív—szíp—szop tőből lett a szivárvány és a régi szovárvány szivárill. szovár- része, vagy a töm- tőből a tömör alak, vagy a topped ige top- tövéből a töpörödik töpör része, ágy egy ősi páaj—fej- tőből a fejér alaké szó. Tekintsük' meg most a japán oldalt! A K.u.-i 8. századi nyelvből egy *paju alapszó könnyen kihámozható. A nyilván ebből származott phajeru továbbképzett alak "ragyogó" jelentésű. — Összegezve azt mondhatjuk: a lapp még olyan alakot is használ mint a 8. századi japán, míg a magyar továbbképzett fejeru a szintén képzett phajeru-nak szakasztott mása. Vár szavunkat talán a perzsából kölcsönöztük, ezért nem firtatom. A reá (manapság -ra) ragnak nem leltem japán rokont. De nézzük meg a menech (manapság menő) szót. Ennek töve men-. Ezzel rokon a mordvin mene. "megszökik, elszalad" és a zűrjén min—"eloldódik, elszabadul, meglóg." A men- tőből ered természetesen a ment, menekít, menekül, menekedik. Akikövetkeztetett uráli alapnyelvi tő * mán-. Míg jelentésben egyező ilyen egyszerű alakot a japánban nem találtam, a többször képzett manukaru. "megszökik, elmegy. " manukareru. "megmentődik" igék man- töve jól illik a magyar men-, zűrjén nun-, uráli *mantőalakhoz. A jelentést illetően sincs akadály. A hodu—had és utu—út szavakhoz illő japán megfelelők magyarázata hosszadalmas, ezért mellőzöm őket. Vizsgáljuk meg ó szavunkat! Ennek teljesebb formája s egyben elsődleges töve óvill. av-. Számos származékot ismerünk: avul, avas, tájnyelvi óvitt—avitt (pl. ruha, bútor), továbbá avar ("megvénült és lehullott lomb"),- valószínűen az ag(g) "öreg" is ide tartozik, sőtaz áporodik ("állástól, kortól megromlik, mint a levegő, az étel") is ide kívánkozik mind alakja, mind jelentése szerint. A megfelelő japán szó opu. amelyből lett ljowaru. "végére jut vagy jár, elpusztul" és 2) owiru. "megaggik, megvénül." Az owaru szó múlt idejű melléknévi igeneve előbb owarta volt, majd owatta lett, míg owiru megfelelő alakja owita. Mindkettő nagyon hasonlít a mi tájnyelvi óvitt—avitt szavainkhoz. Ag(g) szavunk g-jének az avul v-jéhez való viszonyát úgynevezett labio-veláris hangcsúszás magyarázza. Erre itt nem térhetek ki bővebben. Üt igénk japán párja utu. Nagyon valószínű, hogy az üt ü-je elég későn lépett egy korábbi u helyébe. Erre azért gondolok, mert az ójapánban gyakran előforduló utsu ("ucu") hangalakú indulatszó, amelyet kb. "rajta, hajrá" értelemben használtak, mind szerepe, 29
