Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 3. szám
FIFAFTOTOPÉIL Aligha van olvasónk, aki ne hallott volna már az un, "Sonnenfeldt-doktrináról," miszerint az Egyesült Államok kormányának azon kell fáradoznia, hogy "állandó, szerves kapcsolat" létesüljön a Szovjetunió és Kelet-Európa államai kozott. Hogy ezt pontosan hogyan értette Helmuth Sonnenfeldt, Kissinger külügyminiszter számysegédje és Harmadik Birodalombeli menekülttársa, mellékes; hogy a decemberi "titkos," londoni gyűlés óta, amin a doktrína elhangzott, hogyan próbálják ki-, el- és félre magyarázni, megintesak mellékes, Tény, hogy Sonnenfeldt beszéde elhangzott, tény, hogy hivatalos tervet tükröz, ami mögött minden bizonnyal legalább elvi megállapodás rejlik a Szovjetunióval. A szétszórtságbeli magyarság — ez esetben nem egyedül — tiltakozik a Sonnenfeldidoktrina ellen. Ez helyénvaló, bár a tényeken nem fog változtatni, mint ahogyan bizonyos nyugat-európai (főleg né met) kórok jogos felháborodása sem nyom soltat a latban. Az Egyesült Államokban elvégre alig figyeltek fel erre az óriási jelentőségű kinyilatkoztatásra — Reagan kivételével egyik elnöki ellenjelölt sem tartotta megemlítésre érdemesnek. A pártok."platform"-jai sem foglalkoznak a kérdéssel. De ezen tulajdonképpen nincs mit csodálkoznunk. Amerika külpolitikája a második világháború óta lényegében nem változott Kelet-Európát illetőleg. Amerika a Szovjetunió kelet-európai hegemóniájára épít több, mint harminc esztendeje. Két világháború robbant ki ezen a tájon századunkban, s az amerikai kormány mind a mai napig potenciális tűzfészeknek tartja a német—lengyel—cseh—magyar—bulgár tengelyt. Amerika maga nem szavatolhatja a békét és a stabilitást a földnek ezen a részén — ebbe a Szovjetunió soha bele nem egyezhetne —, így a Szovjetunió stabilizáló szerepe hasznos és szükséges számára. A hidegháború maszlaga mindkét nagyhatalomnak érdeke volt addig, rág a Szovjetunió hegemóniája konszolidálódott végig a vonalon, de azokban a kritikus percekben, amikor a sztátuszkvó veszélyben volt— 1947-ben, 1953-ban, 1956-ban, 1968-ban—.Amerika garantáltan passzívan viselkedett, vagy — egyes jelek szerint — aktívan elősegítette a szovjet hegemónia gyors helyreállítását. Ma már le lehet venni az álarcot: jöhet a détente, s a détente jegyében Sonnenfeldt Helmuth doktrínája. Aki hidegen szembe mer nézni a valósággal, annak Sonnenfeldt úr nem mondott tehát semmi újat, s nincs oka csikorgatni a fogát. Én persze, a magam, részéről tudom, hogy melyik jelöltre nem szavazok novemberben, bár végeredményben mindegy, ki lesz az elnök, alapvető változás nem jön az amerikai külpolitikában. Vigasztalódjunk azonban. Mindent beszámítva, Sonnenfeldt úr ítélete 130 millió lelket, 1,5 millió négyzetkilométernyi területet érint. A Szovjetunió, még ha akarja sem képes a baltikumi receptet máról-holnapra alkalmazni ekkora tömegre, tájegységre. A történelem fejlődése viszont nem kedvez a világbirodalmaknak. Tehet- e az amerikai magyar szétszórtság valamit a Sonnenfeldt-doktrina ellen? — Csak azt, amit Baráti Közösségünk évek óta hirdet: erősödjék meg, s ne hagyja figyelmét elterelni erről a kizárólagos, de mindent magában záró küldetésről, kötelességről, feladatról, még a Sonnenfeldt-szerű revelációk által sem. Csigavér! Semmi sincs elveszve, ha mi helytállnak! —éji 4
