Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám
I kai négy fal közé illetve, először ért rá lelkibb gyakorlatokra. Ha az ember mélyen belegondolt, kiderült,hogy a hús hetente egyszer is elég, a lóvirsli gyönyörűség, a grenadírmars manna a sivatagban, a szalmazsák (ha hagyják rajta aludni az embert) olyan, mint a bölcső; koldusoktól többet tanul hatsz mint tanároktol, s a magányosság, jó könyvvel a kézben, maga a paradicsom. De ha ötpercenként, szurkoltak ősztőkével az álmod, jupiterlámpákkal vizsgálták szemed fehérjét s a faggatásoktól már arra sem tudtál felelni, mi a neved, akkor bizony reszketni és izzadni kezdtek a meszelt falak, valcerezett a vécékagyló és vitustáncot járt a padló. FÖllólegzés kitámolyogni egyedül, a malacfuttatóba, ahol magas a fal, az őr rád zárja az ajtót, cigarettázni megy s lenéz fölülről a gyönge nap, sétálsz-e már? Csíkos ruhában, tüskos tarlóra borotvált fejjel ott sétált peckesen Mimi. — Egyfelvonásos — mondta. — Csupa egyfelvonásos színdarab. Megannyi főszereplővel. A kulcs-csörgetők, a kerdéspattogtatók, a statiszták — értünk fizetik őket — mi vagyunk a lényeg. Bár rövidesen megnyíltak a kapuk, az erősen főikavart lényeg csak nem akart leülepedni. Már nem négy fal, hanem őt határ kerítette az emlékek és a visszatérő álmok, az első ambíciók, botladozó szerelmek, a távlat növelte sikerek és a távlat zsugorította kudarcok földjét. Sok jóbarát hallatlan szívóssággal vándor gyöke rét eresztett, melyek konnektorokban végződtek. Ezeket be lehetett kapcsolni más-más város, ország, népszokás áramkörébe, s az ember, ez az újfajta ember, élt, őrült és lombosodott. Nem számoltunk azonban a rövidzárlattal. Kettőt is átéltem. Az egyik oly an volt, mintamikor a harmincharmadik és a harmincnegyedik emelet között megakad a lift, eláramlik az áram, kilukad a lépcsőház s lőtávolban csavarhúzó sincsen, hogy segítsen. A második olyan volt, mint a lidércnyomás: mennél, de hátadra kapaszkodik, aludnál, de melledre ül, ennél, de belehörpől a levesedbe, innál,'de belesercint a sörödbe, nem lehet lerázni. Talánha az ember egy hosszú testhezszabott csőbe mászna, csatornába, mely átvezet a kétségek földjén a boldogulásba, csőbe, ahová teste még befér, de a lidérc nem. Talán. Nem volt sehol Mimi, hogy csövet szerezzen. Meghalt, vajon? — villant át rajtam. Vagy súlyos beteg, rab, magatehetetlen béna lett? Otthon maradt? Disszidált? A senki földjén épített házat? Ismervén emberszeretetét, idealizmusát (mely az ellenpólusa volt az én főidőnjáró realizmusomnak), elképzeltem, hogy beállt túsznak, hogy a tupamarék vagy az arabok kiengedjenek egy négy-gyermekes családapát érte, vagy Bangladesben privát misszionárius, aki új földművelési módszerekre tanítja az éhező indusokat. Meglehet, hogy ott volt. de elsodorta az árvíz. Egy nap passzusokkal, vízumokkal megrakodva evezni kezdtünk unokatestvéremmel lefelé a Dunán. A tizedik nap és az ezredik kilometer után feltűnt az eslő cseh őrtorony a Duna túlsó, az első magyar kőrugó a Duna innenső partján, s a kettő között, a senki vizén furikázott féltucat zsebmonitor. Kikötni nem engedtek, megvártuk ezért az estéi, mikoris a folyamőrök kocsmába. száHanak, bőrösödül hagyván a Duna hátát. Egy tocsogó szomszédságában tenyérnyi homokra leltünk, tósettenkedtünk , sebbel-lobbal sátrat vertünk a szúnyoginvázió elől. Ragyogni kezdtek a csillagok, túl a Dunán magyar nótára gyújtottak a szlovákok. Aztán csend lett, hogy belül rokonom halk szuszogását, kívül a szarvasok óvatos vonulását hallhattam a tocsogóban. Kimásztam megnézni. Inni jöttek a szarvasok, libasorban, ösvényt taposva maguknak a sás és fűzfabokrok között a belvíztől a nagy vízig. Aztán valamitől a Dunában egyszeribe megriadt a sok behemét szarvas és vágtattak vissza a sűrűbe. Közelebb érve a vízhez látom, hogy hatalmas harcsa éviekéi a zátonyon. Biztos kettőszáz tóló, ha nem több. Fura ám ez a harcsa. Megmerevedik, óriásira tatja a száját, és kikecmereg belőle a sekély vízbe: Mimi. Cipzárral behúzza a harcsa száját.--Kétszemélyes búvár műharcsa — mondja, mert látja, csodálkozom. —Határátlépési álca. Csak éjjel jövök a felszínre — teszi hozzá, — mert nappal a halászok lázba 27
