Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám
jönnének. — Minek neked ez ? — kérdem, —ma már az ember közlekedhet minden álca nélkül, legtöbb helyen. — Kétségtelenül. Veszélyes utasok nélkül. Nekem rázós utasaim vannak, valaki valahol mindig vadászik rájuk. Őket szállítom a Szigetre.— A harcsa belsejében benn didergett egy levitézlett csehszlovák politikus a hatvannyolcas tavaszból. Megitattuk pálinkával, hogy átmelegedjen. — Jószándéküember — mondta Mimi. —Ideális kommunista. — Nyugatra csempészed? — kérdeztem. — Cseberből vederbe?! Délre, barátom. Az Amazonasz és a Negro folyók összefolyásától száz méternyire van egy sziget a tengernyi folyam közepén,- oda megyünk. — Lakatlan? — Indiánok lakják, meg mi, a kitaszítottak. Magyar szociológusok, kárvallott forradalmárok és társadalomjavítók, orosz liberálisok, egy délafrikai házaspár ahol a férfi fehér, a nő fekete, két öreg taiwani generális kik már egyik Kínának sem kellenek, egy ír katolikus pap, egy árván maradt protestáns kisgyerek, meg most ez a cseh politikus. Volt két palesztínai menekültünk is, de azok visszakéredzkedtek a táborba, ahonnan jöttek. — Nem bírták a klímát? — A klímát igen, a munkát nem. — Mit csináltok? — Az indiánok halásznak és vadásznak, a kitaszítottak banánt, kasszava-gyökeret ültetnek. Rizst most termesztünk először, a narancs, a mangó csak szelídítésre szorul. A- nanászt találsz az erdőben. Az indiánoktól megtanultuk, hogy kell az állatokat megfogni, ők tőlünk, hogy kell őket megszelídíteni, használni. Az összekötő a külvilággal, a futár, a doktor én vagyok. — Remek — lelkendeztem. — Hogy hívjál; a szigetet? — Jószándékú Emberek Szigete. — Boldogok vagytok? — kérdeztem reménykedve. — Nagy a hőség, páradús a levegő, sok a moszkitó. A munka nehéz, csak az öreg kínai generálisok dolgoznak félnapot, a többiek napkeltétől napszálltáig. A tempó lassú. Gépek nincsenek. — Nem feleltél a kérdésemre — sürgettem. — Boldogok vagytok-e ? — A délafrikai házaspárnak ikrei születtek a minap. Igen vidám volt a társaság. Az öreg indián varázsló ’’keresztelte" a gyerekeket az Amazonasz szürke hullámaiban. Kaszszirit ittunk mindannyian, az édes, enyhén bódíto arawak italt. Derengeni kezdett, és egyre türelmetlenebb lettem. Lassan felszáll a Dunáról a köd, feltápászkodik a nap s én még mindig nem tudom a lényeget. — Boldogok vagytok-e? —kiabáltam. — A pokolba vezető út, mondják a cinikusok és a moralisták, jószándékkal van kikövezve . De csal; a társadalomban, ahol van kövezet. Nincs társadalmunk, tehát nem veszekszünk. Az indiánok a kőkorszakban élnek még, barátaimat már az atomkorból menekítettem. Nem mindenki élne szívesen itt ós így. Az emberek többsége mindenütt inkább egymást melengetné alkalmi hitében, kompromisszumában. — Ezt értem — mondtam rekedten és szorongva afelett, hogy inkább a többséghez tartoznék, aki betekint, de be nem lép a szigetre. Azonban Ők, a kitaszítottak, a megnemalkuvók .... — Mimi —kérleltem, a remény utolsó szikráját pattantva, — mondd közös nyelvünkön, boldogok vagytok-e ? — Tat hóra ... — kezdte Mimi, de szavát elnyelte egy feldübörgő roham csónak hangja, sietnie kellett tehát, s csak azt láttam, hogy búvárálcája fölött összecsap a víz. A hirtelen támadt örvény bágyadt kicsi forgókká szelídült, majd hosszantartó pezsgéssé csendesedett. A légbuborékok egy darabig utaztak a víz felszínén, aztán elpattantak. De a pezsgés nem szűnt meg. 28
