Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám
tunk fenn s a világhírű Filharmónia Hungariaca is a mi alapítványunkból el. Pénzünk van. Nincs az a tehetséges magyar származású fiatal, aki ne kapna komoly segítséget ösztöndíj vagy jutányos kölcsön alakjában. Meg is látszik; a mi fiataljaink jól el tudnak mindig helyezkedni és később ők se feledkeznek meg mirólunk. Jaj, gondoltam, mostmár igazán mennem kellene. Miatta is. De azért mégis közbeszóltam: — És a háború? Mi volt a második világháború alatt? Az öreg megállt, egy szempillantásig habozott. Látszott, hogy kizökkentettem a vágánytól. De azonnal folytatta, valamivel nyugodtabban. — A második világháború megint nehéz időket hozott ránk, ismét sandán néztek, mert ugyebár Magyarország újtól a másik oldalra került. — Magyarország mindig a másik oldalon kot ki — jegyeztem meg csendesen. A fene egye meg az egészet. — Ez tizenhét óta mintha mindig így lenne — válaszolta. — De egy erős egyházi szervezetet nem leheteti már megtörni. Egyóbkéntis, jó polgárai voltunk az országnak, fiaink megbecsült katonákká váltak. A háború megint nem úgy végződött, ahogy szerettük volna. Mi azonban emiatt rengeteg értékes emberrel gyarapodtunk, akárcsak később, ötvenhatban. — De nem kevesebb ma mégis a magyar gyülekezetek száma? — vetettem ellen. — Kevesebb, mint mondjuk húsz éve, de viszont az aktív tagság az akkorinak a kétszerese. A változást a városok átalakulása vonta magával. Ennek a folyamatnak mi sem voltunk képesek ellenállni — mondta. — A fekete nyomásnak? — Annak se — felelte —, bár ez szerintem inkább következmény, semmint ok. Az okot a gazdasági tényezőkben kell keresni. A lényeg mindenesetre az, hogy a tagság, a magyarság szétszóródott, negyedeink eltűntek. Ez újabb kízis elé állított bennünket, megint kénytelenek voltunk új megoldást keresni, a reális helyzetnek megfelelőt. A reális helyzetnek megfelelőtI — És ez ? — kérdeztem, mostmár majdnem szemtelenül. — A központok kiépítése volt. Világossá vált, hogy a kisebb, kevésbé látogatott templomokat, helyiségeket nem rentábilis erőszakkal fenntartani. Ezeket eladtuk, helyettük központokat alapítottunk, megfelelő helyeken. Tagságunk is, dolgozóink is mozgékonyak, így egy-egy központ két-háromszáz mérfoldes körzetben is el tudja látni a tagság minden szükségletét. Nagyobb ünnepeken, fontosabb rendezvényekre, családi alkalmakkor ellátogatnak a központba még a legtávolabb lakók is. A központok tartják fenn a temetőket, a cserkészparkokat, a nyári táborozóhelyeket, üdülőket. Lelkészeink, önkénteseink minden tagot, családot útba ejtenek évente többször. S emellett temérdek különféle sajtótermékkel szolgáljuk őket. Filmeket, magnószalagokat, videoszalagokat terjesztünk, kölcsönzőnk. Helyi rendezvényeket szervezünk. Szóval, nálunk senki sincs magára utalva magyar dolgokban, de egyébként sem. Itt csak az nem marad meg magyarnak, aki nem akar. Minden tagunk azt érzi, hogy otthona van, magyar otthona a világban .... — És Magyarország? Mi lesz Magyarországgal? — Magyarország a lelki haza. S bármi lesz, amennyire csak lehet, szorgalmazzuk a magyarországi kapcsolatokat. Nem politizálunk, de Magyarországra szükségünk van és persze a szívünkön viseljük az ottaniak sorsát. Nekik pedig azért csak jó, hogy mi is vagyunk, ma már féltucat országban. Ez lett a sorsunk, a szétszórtság, de mi úgy hisszük, ez így van jól. — Ugyan miért? — kérdeztem, miközben én is felálltam. — Mert így, világviszonylatban, sokkal inkább ki tudjuk venni mi is méltó részünket az emberiség küzdelméből a szebb jövőért, mintha mindannyian egy kis állam határai közé szorítva élnénk — hangzott a válasz. És karjait kissé kitárva,jóindulatúan rám mosolygott. 21
