Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám
— Engedelmeddel, Kornél bátyám, mostmár sajnos mennem kell. Rövidesen megint felkereslek mondtam. — Köszönöm, fiam. Kedves tőled. Kevesen járnak fel manapság . . . igaz, nem is baj, mert sok a munkám — tette hozzá, a papírhalmazok felé intve. Aztán felém nyújtotta a kezet. — Az Isten áldjon meg. — Isten veled, Kornél bátyám — feleltem, s már kint is voltam a szabadban. A kertben madarak csiripeltek. Nyilallott a szemem a napsütésben. Hat ez is megvolt megint, legalább egy hónapra, gondoltam, amikor kihajtottam a szanatórium kapuján. Mar rég hazamehetne, de már nincs hova. Kar érte. — Értünk — javított ki valahonnan Mákonyi Kornél hangja. * *■ * Hat népét Hadúr is szétszórja: Szigoruabb istenek ezt így szokták. Miként egy régi, bánatos erdélyi Prédikátor írásba rótta Keresvén zsidókkal atyafiságunk. Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre, Volt utonállók új űtbanáll óknak S míg űrfajtánk egymást s a népet falta, Tunya álmainkat jég verte S meg a Templomot se építettük föl. Helyünkön meg nem tudtunk állni S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk, Ma már nem mienk paráznás vérünk sem, Jöhet a helyünkre akármi! Megöltük és kibunoztük magunkat. És mi nem leszünk majd szétszórva Árvult, de mégis győzedelmes fajta: Minket korszakok tűz-dühe nem edzett S fölolvaszt a világ kohója S elvesztünk, mert elvesztettük magunkat. Ady Endre 22
