Itt-Ott, 1976 (9. évfolyam, 1-6. szám)
1976 / 1. szám
volt az. Nem, gondoltam. Valóban nem volt az. Itt is ütöttek rajtuk, csapás csapást ért. Azelőtt minta hazai egyházak missziósai munkálkodhattak, most hirtelen ellenséggé nyilvánították őket, A paptársak közül sokan úgy vélték, csak úgy maradhatnak meg, ha valamelyik amerikai felekezet szárnyai alatt keresnek menedéket. Jobb menteni, mondták, ami még menthető. Azelőtt is nem egy gyülekezetük amerikai támogatást élvezett. A nagy egyházak kebelén ezután is szabadon hirdethetik magyarul, hazai szokások szerint, az igét. Meg aztán a papnak is enni kell. Hat nem is csoda, hogy behódoltak. Mar aki. Mert Mákonyi Kornél egypár társával nem ezt cselekedte. — Eleinte csak az érzelem vezérelt, nem az ész — folytatta, kissé előredőlve. —Nemhiában csúfoltak volt nyakasoknak, azok maradtunk most is. Először csak annyiban, hogy mi biz aztán- nem voltunk hajlandók senki egyházához se csatlakozni. Ma talán már furcsán hangzik, de ez akkor mégnem volt magyar szempont, csak egyházunk iránti hűség. Ragaszkodtunk Debrecenhez, amitől a háború őrökre elszakított . Négyszázesztendős múltunk volt, hozzánk képest ezeknek legtöbbje kezdő, tradíció nélkül. Csak nem cseréltük volna el a sújtásos palástot amerikai lebérnyegért? — kérdezte, a szivarral bökdösve a levegőt. Aztán csendesebben hozzátette: — Buszkék voltunk, bőszük, fiatalok. S egy kicsit tudatlanok is. Az elpártolt paptársak bolondoknak mondtak a hátunk mögött. És minden joggal, gondoltaméért ániit ti akartatok, azt józan ember nem is tarthatta lehetségesnek. — A szemünkbe csak azt hajtogatták: belepusztultok, nem tudtok megállni a saját lábatokon, csak tönkreteszitek a családot,a gyülekezetét könnyelmű makacsságtokkal. S ta - Ián először mi se hittünk a sikerben, de azért csak nekiálltunk a munkának. — És mégis sikerült — mondtam halkan. — És mégis sikerült. Ma már mindez csak történelem, ma már minden szempontból láthatni, hogy igazunk volt — felelte nyomatékosan. — Debrecen szempontjából is ? — Nekünk Debrecen is csak történelem. Az észak-amerikai magyarság szempontjából . A magyarság szempontjából. — Ez volt az isteni terv, a szándék? — kérdeztem mosolyogva, de már szégyelltem is magamat. — A teológiai magyarázat csak a nyelv kérdése — válaszolta elnézően. — Hagyjuk. Elég az hozzá, hogy konokságunk miatt teljesen magunkra voltunk utalva. Ez majdnem a vesztünket jelentette, de ez lett mégis a mentségünk. Igen, gondoltam,a magány gyilkol. De aki. kiállja, azt felszabadítja. Legalábbis lelkileg. Hamu hullott a térdére, bütykös ujjúval leiricskazta. — Öncgk átkunk volt mindig a szétforgacsoltság, ezt hazulról mi is magunkkal hoztuk. Abányan, annyifelé húztak a paptársak; nem egy, de öt-hat felekeze ínéi kerestek s találtak menedéket. A katolikusoknak természetesen nem is volt választásuk, egyszerűen fejet kelkett hajtaniuk az itteni püspökségeknek, akik egyre kevésbé rajongtak a nemzetiségi egyházközségekért .... — Nehéz lehetett a katolikus magyar papoknak — jegyeztem meg. — Nehéz is volt. Ma is az. Én mindig sajnáltam őket. Jobb magyarokat, mint ezek a papok, barátok, apácák, aligha találnál. Sokan összetörtek lelkileg, amikor parancsszóra megszűnt sok helyen a magyar munka, a többség visszavonult az egyházi életbe. Olyan is akadt, aki kivetkőzött, inkább elment a gyárba. De volt áld megmaradt a helyén s tovább csinálta, amit tehetett. Ugyanúgy a később érkezettek, a második világháború után. Ezek is igen kiváló munkát végeznek ma is, különösen az ifjúság körében. Azt is megértem, ha az egyházi zászlót erősebben lobogtatják, mint valaha. Hadd lobogtassak. Nekik csak így 18
