Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 2. szám
Illő tisztelettel az emigráció hivatalos és félhivatalos-politikai nyilatkozatai iránt, mégis hadd jegyezzek meg valamit. 1956- ban kétszázezer magyar azért hagyta el a hazáját, mert a Rákosirezsim alatt profikommunisták a csalatkozhatatlanság ellentmondást nem tűrő hangján kinyilatkoztak és utasítottak. És mi történt? Kiderült, hogy az emigrációban csöbőrből-vödörbe estünk. A különbség nem a csalatkozhatatlanságban, az ellentmondást nem tűrő hangban, az utasításban van, hanem csak az anatémában. Tegnap nyugati imperialista voltál, ma pedig keleti kommunista ügynök. Ez az, ami ellen tiltakozom, amiből elegem van, hogy t.i. az úgynevezett szabad világban valakinek ne lehessen egyéni meggyőződése vagy ellenvéleménye! Hol van az megirva, hogy profimagyaroknak, egyáltalán bárkinek joga van arra, hogy rámparancsoljon, hogy az ő fejével gondolkozzam?! Nekem ugyanannyi jogcimem van, hogy kijelentsem, hogy torkig vagyok a klisékkel, a sérelmi politikával, a magyar glóbus kisajátításával , a zsákutcával, ami sehova se vezet, es mindenek felett, hogy ütemre tapsoljak! Napjainkban a nemzetközi politika jellemzője a jövés-menés, a közeledés. A polgár kapkodja a fejét az államfők láttán, amint éppen mosolyognak és egymás kezét rázzák, holott ország-világ tudja, hogy hivatalból halálos ellenségek. Ma a nagydiplomácia kulcsszava a dialógus és a detente. Oroszország és az USA ott ártanak egymásnak, ahol csak tudnak, de közben gazdasági és kereskedelmi viszontszerződésben vannak és párbeszédet folytatnak egymással. És ezen senki nem ütközik meg. Köztudomású az is, hogy az USA élénk kulturkapcsolatot tart fenn a Szovjettel: a Bolsoj balett, az ukrán népi együttes, ének- és zeneművészek adják egymásnak a kilincset; a Los Angelesben rendezett orosz tárlat különösen nagy publicitást kapott, amennyiben a megnyitáson zsidó szimpátiabomba is robbant. Az amerikai nép ezt is természetesnek tartja. Mert más a politika és más a művészet. Az emigráció csucsszervezetei azt az álláspontot képviselik, hogy a magyar kormány minden akciója — igy a kulturális is — propaganda célzatú és a világkommunizmus szolgálatában áll. Következésképpen a magyar kormány által kiküldött irók és művészek, bár a legtöbbjének magyarságához, tiszta múltjához nem fér kétség, azzal a ténnyel, hogy nyugaton tartózkodhatnak, elárulják, hogy magukat a hazai kommunista rendszer rendelkezésére bocsátották. Ez logikusan hangzik. Az élet azonban nem logikai kérdés és az emigráció magyarságtudatának, nyelvének, lelki-szellemi örökségének a megtartása sem az. Ezt a kétszerketto-gondolkozásmódot, merev bizantinizmust haladta meg az idő és a történelem. Amikor a modern diplomácia, miközben fegyvert csempésznek, sőt városokat bombáznak, kulturális egyezményeket köt és békés együyymüködésről biztositja a partnert, az emigráció sem rekedhet meg a "mi nem felejtünk!" és a "mi nem alkuszunk!" mohos logikájában. Különösen nem akkor, amikor arról van szó, hogy túléljük a századot, idegenben is megmaradjunk magyarnak! Az "utolsó emberig kitartunk!" csatakiáltásnak már semmi értelme, mert az egész világ azzal van lázasan elfoglalva, hogy "mentsük, ami menthető!" A kapcsolatok felvételének az ideje és lehetősége: a ma és az adott történelmi helyzet. Ez azt jelenti, hogy kölcsönösen tudomásul kell venni, hogy Magyarországon ma kommunista politikai és szocialista társadalmi rendszer van és viszont az emigránsok kapitalista országokban élnek. Ebben az adottságban kell kimunkálni az élményközösséget, amit a haza fogalma sugall és a kulturális cserekereskedelmet. Évente többszázezer magyar megy haza, illetve jön 10
