Itt-Ott, 1975 (8. évfolyam, 1-6. szám)
1975 / 5. szám
Zas Lóránt /Westlake Village, California/; ÜLSZ /Rendhagyó jegyzetek az Emigrációból/ ülsz a Santa Monica-i móló kövén, hullámzó, sistergő, összetapadó, szétlebegö tömeg és tenger a társaságod. Szemedben fény, ökleid a zsebedben marokragyúrva, leheletedben sós izek párája, ülsz. Nem gondolkozol, nem látsz, nem érzed a szineket, nem bizserget meg a "teenager"-ek meztelensége. Harminc évesen, húszezer esztendővel a szivedben, labdát kergetve a réten, göcsörtös botra támaszkodva a tul-élés, a felhő-elkerülés árnyékában. Vagy. De ki tudja, ki érzékeli moccanásaidat, háborgásaidat, rémületedet, a viharzóna mozdulatlan robbanni-akarását? Ülsz. Dzsambul Dzsabajev sorait látod, előtted a hátakat, a ritmusra hajlongó fejeket, a tizévesek vékony hangját a katedra felé kanyarodni. Kutyád megkölykezett pamacsaiból nem adsz J.-nek, mert hiszen kulák, asztalra csapsz, felemeled szavadat, érvelsz apád szemrehányó figyelmeztetésével szembeszegülve. Úttörő vagy, szavalsz lobogós évfordulókon. Hiszel. És hited ott gőzölög a falanszterbe-nevelt, vörös-nyakkendös, transzparenst-emelő tizévesek indulóra menetelő sorai felett. Ülsz. A gimnázium. B. Józsi bácsi derűs nyugalma, a szemüvege mögött rejtőző titok. A volt szerzetes-tanár biológia-szakkört vezet és a matematika logikájával bizonyit. Csodálod. Más ez a nyugalom, más ez az igazmondás, más ez a szavakba-burkolt tökéletesség. Könyvek. Nem a könyvtárak lajstromozott fegyelméből, nem csak kijelölt olvasmányok között. És viták. Irodalom: szavak, szavak a végtelenből. Gondolkozol. Az érettségi tétel II. világháborús európai csata-tényeit már gépiesen hadarod. Kikerültél egy kohóból, már csak az emberi test bűneit hordozod, a kétkedést, a hinni-nemtudást semmiben és semmikor. Az egyetemi elutasitás már nem érint különösen. Az Újságot olvasod, amit a Muzeum-köruton kapkodnak ki egymás kezéből az emberek és megkönnyezed Kikit, a kutyát. Ülsz. Töltött pisztolyok közé szorítanak, vezetnek sötét folyosókon, meztelenre vetkőztetve állítanak félméteres falhasadékba, szorítanak fegyvercsövet tarkódra. Halálfélelem kalapál szivedben, nyüszités torkodon. Aztán a cella embertelen nappali világossága, fapriccs, azon és a csupasz földön hánykolódó emberek. Sanyi, a pomázi szegkovács, L. győri kanonok és a többiek. Társak, akik Te vagy. Ülsz. A Markóban reflektorok fénye, tátogó gépfegyverek csöve alatt lépdelsz libasorban. Hallod a kivülről érkező hireket az első szputnyikról és a Biztonsági Tanács üléseiről. De a halálra itélt, akit most rángattak ki a cellából és reggel akasztanak, mit hihet, mit remélhet már? Közöny és eleve-elrendelés. Imádkozik-e T., a hercegprimás titkára elkülönített cellájában az Ítéletre várva? Emlékezik-e B. Sándor az Akácfa utca-i későőszi lelkesedésre? Miben hisznek ezek az emberek? Mi az, ami kőkeményre faragta az arcukat, szürkére élesítette pupilláik szűkülő fókuszait? ülsz. És vered a cellaajtót Szilveszter éjszakáján, a Himnuszt énekeled. És ülsz ismét. Álarc az arcodon. Gépet kezelsz, falat vésel, ott vagy a szabad pártnapokon, ödöngsz szürke estéken piszkos és szürke utca-sorokon, kocsmába tévedsz, iszol, látsz szürke 22
