Itt-Ott, 1974 (7. évfolyam, 1-6. szám)
1974 / 1. szám
Ágh László (Califon, N.J.): AZ EMIGRÁCIÓ TUDJA-E AZ ÓHAZÁT SECITENI? Történelmünk az elmúlt ezer esztendő alatt négy nagy emigrációt jegyzett fel: az Árpádházi hercegekét, Rákócziét, Kossuthét és a két világháborúét. Az emigráltak legtöbbször a nemzet értékes részéből kerültek külföldre, ahol a velük vitt tehetségükkel a befogadó ország erejét növelték. Sajnos a politikai emigrációt a bosszú fütötte és vezetőik különféle mozgalmakkal akarták az Óhaza kormányzását visszaszerezni. A politikusok elgondolásai és ellenségei nem változtak meg, sőt a maguk igazáért küzködve: külföldön újabb ellenségeket szereztek maguknak, de az óhazának is. Politikusaink nem tudtak az idővel haladni, nem volt kitűzött céljuk és programmjuk, megszakadt a lelki kapcsolatuk az Óhazával és igy annak javát nem szolgaihattak. Külföldön sokszor hallottuk a Szózat szavát: "itt élned, halnod kell . . ,.M Utána a viharos taps, könnyes szemek, de már a szavaló a tömeggel együtt elfelejtette, hogy Magyarországon kellett volna élni és meghalni. Mindjárt kihangsúlyozhatjuk, hogy a II. világháború után kimenekült volt vezetőink nagy bűnt követtek el, amikor elhagyták az Otthont és mi is, velük együtt, hogy nem osztozkodtunk a Haza sorsában, nem mertünk a bitófa alá állni, nem akartunk börtönlakók lenni és mindenhogyan kimaradtunk az ujráépités munkáiból. És az emigrációval mindjárt elkövettük a második bűnt is. Külföldön soha nem álmodott gyorsasággal megalapozhattuk az uj életet, ami egyrészt kárpótolt bennünket az elveszített anyagiakban, másrészt korlátlan lehetőséget nyújtott számunkra, hogy a különféle fogadalmakkal vagy esküvel megerősített Ígéreteinket — a Hazáért mindhalálig tartó szolgálatainkat -- betartsuk. És nem tartottuk be. Szomorú tényként kell beismernünk, hogy a vesztett világháború után, immár egy emberöltő alatt: az emigráció a legkisebb erkölcsi vagy anyagi áldozatot sem hozta meg az óhaza érdekében és elkövette a harmadik bűnt, amikor cserben hagyta az 1956-os szabadságharcot. Közvetlenül a II. világháború utánra külföldi magyarság politikailag annyira egységes volt, hogy az Óhaza megsegítésének gondolatában megrendezett ünnepélyeken a terem mindig kicsinynek bizonyult és az ünneplők egy része az utcára szorult. Aztán megérkeztek ^Rákosi Mátyás volt munkatársai, köztük az opportunizmusnak sok arcátlan és merész szédelgője és uj köpenyben hirdették a magyar igét. E hitehagyott hajótörötteknek a templomok és egyesületek jóindulatúan nyitottak ajtót, sőt az akkor még erős magyar lapok legtöbbje ^szabad teret engedett nekik hasábjain. Az amerikai ügynökségek által tárt karokkal és biztos anyagi alapokkal fogadott volt honatyák:^ tovább is pártban és államformában gondolkodtak. Mindenki ellenségük (nem ellenfelük!) lett, aki nem értett velük egyet. Minden politikai és erkölcsi felhatalmazás nélkül, felelőtlenül nyilatkoztak az elhagyott Otthon nevében; magukról és otthoni munkájukról valótlanságokat állítottak, mocskolódtak, szidták az egykori munkatársaikat, majd a nemzeti emigrációt, és mint hivatott "utolsó alkotmányos államférfiak," akik mögött az USA áll, az Óhaza sorsának jobbrafordítását vállalták. Feljelentésekkel kezdtek tekintélyt biztosítani maguknak és pár év leforgása alatt az emigráció úgy nézett ki, mint a bolondok háza: "segítsd az óhazát" jelmondattal mindenki harcolt mindenki ellen. így a templom- és iskolaépítő, a 22
