Itt-Ott, 1973 (6. évfolyam, 1-6. szám)

1973 / 4. szám

S ime, most mégis itt vagyok az United Airlines egyik repülőjén, merthát a szeretet mindent legyőz: uj unokánk született s látnunk kell a kis Endrécskét s osztoznunk kell a szüleik, valamint az "öreg" unokánk: Tasika örömében. Szóval a repülőgép iránti ellenszenvemet, legalábbis ez alkalommal, le kellett küzdenem s ez bámulatosan könnyebben ment, mint gondoltam.

Amikor^indulás előtt 10 perccel beszálltunk a gépbe, meglepett a térbeli kényelem; sokkal szükebbnek, zsúfoltabbnak képzeltem az utasok elhelyezését. A Feleségem, egy kis bátorítás reményében,^ elárulta a stewardessnek, hogy most repülünk először. Nem tudom, általános szokás-e az először repülőket egy hatásos lélektani fogással bizalomra ger jeszteni, vagy csak egy szép udvariassági gesztus volt, de a stewardess elvitt a pilótafülkéhez s az ajtóban álló pilótának megmondta, hogy először repülünk s szeretné, hogy megismerkedjünk a gép berendezésével. A pilóta, egy negyven év körüli sovány, barátságos ember készséggel engedélyt adott a belépésre s valószínűleg élvezhette a megdöbbenésemet, amikor azt a rengeteg óra-müszert megláttam a fülke négy falán, elől, hátul, fent lent, oldalt, de százával. Egyik óra ketyegett, a másik sóhajtott, a harmadik villogott, a negyedik percegett, itt egy zöld lámpa, ott egy piros, amott egy sárga^ki-kigyult és elaludt s hirtelen arra gondoltam, hogy ez a repülőgép most még áll, mit produkálhatnak ezek a peszlekek, ha majd repülünk? —Meglepetésemnek korrekt angol felkiáltással adtam kifejezést: Dzsizasz Krájszt!—hogy tudod te ezt a rengeteg instrumentumot mind figyelni? —"I do not watch all at the same time,” felelte mosolyogva és a segédpilótára mutatva, hozzátette, hogy "he helps me too.''--Látva, hogy az obszerválás megtette a lélektani hatását: hogy az a tudat, hogy a gép minden procikájának az állapotát ellenőrizhetik, minket megnyugtatott, jó utat kívánt.—Hódoló tekintetemből kiolvashatta, hogy mennyire respektálom és bízom benne s el^is határoztam, hogy majd, ha az utunk szerencsés landolással végződik, ódát irok hozzá. Mert az én szememben nagyobb hős az, aki vállalja a kockázatot százhúsz ember életéért, mint aki százhúsz embert egy perc alatt lekaszabol. Mennyi tudás, gyakorlat, tapasztalat, mennyi önbizalom, mekkora idegfeszültséggel járó lélekjelenlét kell ahhoz, hogy egy hajszálnyi tévedés se zavarja meg a gép és a természet harmonikus osszjátékát!

A felszállás teljesen simán ment. Egy jó futamig érezni lehetett a vonzó- és felhajtóerő gigászi küzdelmét a győzelemért, de a négy, irtózatos erejü motor hamarosan legyőzte a természeti erőt s * pár perc múlva már szédítő magasságban huztunk át a párszáz éves emberi kultúra^ még kivehető kontúrjai s a millió-millió éves geológiai képződmények hullámai felett. Apró kockákká zsugorodott épületek rendezett tömege, hol kisebb, hol nagyobb kiterjedésben, jelzi az emberi települések helyét s az onnan minden irányban kiágazó, mérnöki tervszerűségről tanúskodó országutak egyenes vonalait.

Annál szeszélyesebbek a folyók medrei. Sokszor olyan kacskaringósan kanyarognak jobbra, balra, sót néha egy kicsit vissza is, hogy az egyik ilyen huncutkodó folyó bűvészmutatványán elnevettem magam. Most tél van. Az erdők, mezők szinpompája hiányzik, de ezt némileg pótolja a különböző összetételű kőzetek színeinek változatossága, kisebb, nagyobb földkockák mozaikszerü összeállása. A hó csak itt-ott takar egyes területeket s aztán nyugat felé haladva, mar csak a hegyek tetején diszlekedik.

13