Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)

1972-03-01 / 3. szám

ritmusát nem győzzük követni. Az amerikai elnök kinai látogatása csak az egyik mérföldköve a változásoknak. A régi fogalmak, politikai kategóriák mindjobban értelmüket vesztik. Ma lényegében két táborból áll a világ. De ezt a két tábort már nem a szokványos ideológiai gyepű választja el. Az egyik táborban vannak az óriáshatalmak, Amerikával, a Szovjettel és Kinával együtt, a másik táborban a kis népek. A mi helyünket és természetes politikai orientációnkat—vagyis létérdekünket—lélekszámúnk határozza meg. A kicsik, a kevesek ügye a mi ügyünk. A nemzeti szabadság, a kultúrához, népi hagyományokhoz, önrendelkezéshez való jog ami ügyünk. S nekünk, szétszórt magyaroknak a legfontosabb feladatunk önmagunk megtartása.

Valamikor az emigráns maga mögött hagyta az óvilágot s ahogy hajóra szállt, még az emlékét is ki akarta törölni a nyomorúságnak, szenvedésnek, megalázásnak. Egy uj világba érkezett, ahol fehér lappal indult, ahol a nagyságos és améltóságos helyett csak mister volt mindenki, s ahol kemény munkával emberi életszinvonalat tudott biztosítani a családjának. S hogy egyenlő lehessen, nem kellett semmi mást tennie, csak olyannak lennie, mint mindenki más. Az olvasztó fazéknak ebbe a forró sistergésébe belehullott a magyar zsellér és lett belőle bányász Virginiában, a lengyel paraszt és fémkohász lett Clevelandban, az olasz földönfutó és tányért mosogatott New Yorkban. Hogy ezek a tömegek nem olvadtak be olyan gyorsan és nyomtalanul, mint az várható lett volna, az elsősorban az angolszász lakosság előítéleteinek köszönhető, összeverődtek tehát egyházaik és egyesületeik köré a külvárosokban és élték a maguk félfalusi életét, a nemzetiségi gettókban. A gyerekeket, az unokákat megette Amerika. Ettől a rétegtől nem lehetett számon kérni a magyar műveltséget, hiszen számkivetettjei voltak a magyar társadalomnak. Homályos emlékeik a népszinmühöz és operetthez kötik őket, amik mégmais népszerűek szerte magyar Amerikában. Az újabb évtizedek menekültjei azonban egy uj társadalmi réteggel gyarapitották Amerika magyar lakosságát, akik gazdag magyar műveltséget hoztak magukkal. Ugyanakkor megváltozott a környezet hangulata is. Ma az ember egyre inkább érzi, hogy csupán a technikai haladás, az anyagi életszinvonal nem ad megnyugtató választ az emberi lét gyötrő kérdéseire. S az összegyúrt, összeolvasztott, sterilizált amerikai lélek keresi a gyökereit. S ettől a magyar rétegtől, ma egyre sürgetőbben számon kell kérjüka magyar műveltséghez való ragaszkodást. Kodály irta emlékirataiban az amerikai magyarokról, hogy egyszer Csikágóban svéd énekkar adta elő a Psalmus Hungaricust. Ádám Jenő amerikai diákoknak vezényelte a "Kállai Kettős"-t New York-ban. Micsoda tömérdek tennivaló vár még ránk, hogy a magyar élet megerősödjön Amerikában' Nem kétséges, hogy nyelvünket, kultúránkat csak akkor tudjuk megőrizni, ha állandó, szoros kapcsolatban ^vagyunk az otthoni magyarsággal, ha lépést tartunk a magyar élet változásaival. Ez a kapcsolat nem az elnyomó rendszer képviselőivel, hanem a néppel, Írókkal, művészekkel, tanárokkal való gyakori érintkezést jelenti. ^A mi puszta létezésünk, magyarságunk, szabadságunk mérhetetlen erőforrást és biztatást jelent az ő számukra. Nekünk^pedig a magyarsáp életnedveit. Ezek az intenzív kapcsolatok észrevétlenül beszivárognak a magyar szellemi életbe s ami egyszer a nemzet szellemi kincstárába belekerült, az maradandó. Ez a magyar felszabadulás lassú, de fel nem tartóztatható útja.

S mit tegyünk idekinn? Döntsük le egymás között a válaszfalakat! Mindegyik möpött ott vigyorog valami sunyi érdek. Akár fogcsikorgatva is-de tanuljuk meg egymást szeretni és becsülni. A gyűlöletre épült világrend összeomlóban van körülöttünk. Vajúdik az emberiség, de a válsáp sokszor ijesztő tünetei mögött már felködlik az uj idők haj?