Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1972-10-01 / 8-9. szám
kritikusra, ho-^y r.ag akarj*» bontani az emigráció egységét és ezzel a kommunisták külföldi megbizottainak malmára hajtja a vizet. A kritikust "kommunista-szimpatizáns", "náci-barát", vagy más megbélyegző jelzővel illetni és a hazugság suttogó propagandájával akadályozni meg, hogy a tárgyilagos és becsületes kritika megkezdje nevelő és gyógyitó hatását egy egységes, emigrációs magyar társadalom és közszellem kialakítása érdekében. En nem félek megmondani az igazságot. Semmi okom arra, hogy elhallgassam társadalmunk betegségeit. Nem működtem együtt semmiféle rendszerrel, nem tartoztam semmiféle párthoz és nem volt kedvesebb nekem az arisztokrata az asztalosnál, a jómódban élő a nélkülözőnél. Nem tettem különbséget a lakkcipősök és a kitaoosott sarkuak között. A szegények tanyáján éppen úgy találtam becsületes, igaz embereket, mint a szalonokban. A rangot nem a perzsaszőnyegek száma jelentette nekem, hanem az emberi lélek nagysága és a megingathatatlan jellem, mely elveihez veszélyek között is ragaszkodott. Hiszem és tudom, hogy az eszményekhez való hűség válságok és katasztrófák idején tudja megmutatni igazi nagyságát. Az igazakat a^nagy idők választották ki példamutatásra, szenvedésre, vértanuságra—és nagyon ritkán vezetőnek. Akiket a sors az élre dobott —igen sokszor csak—a vértanuk, hősök és megingathatatlan jellemek nagyszerűségének voltak haszonélvezői. Az emigráció terében megszaporodtak a vezérek, a hadnagyokból tábornokok, a hivatalnokokból főnökök, a szavazási urnák kezelőiből politikusok lettek. A hősök és igazak száma azonban megfogyatkozott. Egyszerre láthatóvá lettek—akik eddig ügyesen rejtőztek a nemzetiszinü zászló mögött—az álmagyarok, a konjunktúramagyarok, az önigazoló magyarok és a gyenge-magyarok. A gomblyukakból kihullott kokárda mögött a lélek nem volt igazán magyar. A sirók nem az országot siratták, csak az elvesztett házat, hivatalt. A szemek nem a Kárpátok, nem a Duna és nem a hazai tájak, hanem önmguk felé tekintettek. A kivándorlásnak, a menekülésnek nem kellett volna együtt járnia azzal, hogy a megszokott környezetéből, sorsából elsodort magyar, fajának történelméből is kihulljon. A történőiéin élő, változó és fejlődő valóság. Aki kihullott belőle az nem tud együttérezni a nagy magyar közösséggel és aki elvesztette ezt a határokon, hegyeken és tengereken áttörő lelki kapcsolatát, annak fejlődése--mint magyar - nak--megallott abban a pillanatban, amikor hazája határát átlépte. Az emigráció nagy térségében—mindenütt a szabad világban, ahova magyarok eljutottak—hasonló tüneteket látunk honfitársaink többségénél, Mindegyik országban csak egy igen kis réteg az, amely magyar lapokat, könyveket olvas, magyar kultúrát ápol, gyűlésekre, ünnepélyekre jár és azért áldoz, mert nemzetének nyelvét, kultúrájának értékeit akarja fönntartani idegen földön. A többiek közömbösek, vagy legjobb esetben olyanok, akiknek egy gyűlés, egy előadás, vagy egy felvonulás csupán társadalmi találkozóhely, ahonnan nem illő elmaradni és ahol—talán—valaki föl ^is jegyzi neveiket az emigráció jelenléti listáira. A különböző listákra, melyek alapján fog történni—hitük ^szerint--egykor, a felszabadulás után, a hivatalok, érdemrendek és különféle megbizások kiosztása. Bárhova is megyünk, a lelkes áldozatvállalók között mindig ott találjuk ezeket a törpe haszonlesőket, akik^arra várnak, hogy az adott pillanatban—amikor már nem kell semmiféle veszélytől tartani— 19
