Itt-Ott, 1972 (5. évfolyam, 1-10. szám)
1972-04-01 / 4. szám
Cseh Tibori "NÉ MIN VISZ* A HÓTT AZ ÉLŐT . . ." (Fölő&des anyám) A függöny széthúzódik és varázslat történik a szinpadon. Jancsó Adrienne áil a fényben és mondja a balladákat. Mondja? Nehéz leirni az o egyedülálló művészetét. Jancsó egy uj műfajt teremtett. A beszéd, a hang, a mozgás, az ujjak játéka, a test ritmusa, a szemek járása a tatár metszésű arcban és mögöttük a lélek ereje, és a szellem parancsoló fegyelme tökéletes harmóniában közük a mondanivalót. Jancsó Adrienne egy női Ady Endre. Amint Ady költészetében ujjáteremtette a magyar mitológiát, úgy sugározza ezt a művésznő népi vers- és prózamöndásával. Mint egy újkori pogány fejedelemasszony, ismeri a szavak elveszett ősi titkát és villanásokban életrekelti mindenki számára. Ki áll a ázinpadon? ^A tatár fogságban raboskodó katona? A megcsalt férj bőszült haragjában? A vágyakozó, szerelmes leány, vagy tenger bánatában szépséges mátkáját kereső Hajdú Benedek? A férjét sirató gyimesi özvegy, akinek urát elvitte az átkozott ágyúgolyó a második világháborúban s akinek dalában a pentatóniát is évezredekkel megelőző pentaccord sir? Vagy a javasasszony, aki Földédesanyához könyörög, hogy gyógyitsa meg a torkát? S ki az a parasztasszony, aki Krisztus szenvedéséről magaköltötte strófákban énekel? Ki az a hetyke vőfély, aki kaján rigmusokkal szórakoztatja kuncogó hallgatóit? S midőn a test már súlytalanná válik; és fehér sugárkévében oldódik fel, ki villant évezredek mélyébe Julia szép leány látomásával? A legszebbek talán--ha lehet válogatni—a csángó balladák. A lefejezett, árva nép, mely tanítók és Írástudók nélkül századokon át makacs, halálos szerelemmel nézett át a hegyen túlra Moldovából, a legrégibb, magyar életérzés őrzője. A halott testvér balladájában a legkisebb fiút halálában még a föld sem fogadja be, mert anyja megátkozta, amikor beleegyezett, hogy húga idegenbe menjen férjhez, S a földtől megtagadott halott elmegy az idegen országba, hátáraveszi a leányt és hazahozza. Nagy erdőkön, nagy mezőkön át menneki S a madarak mind azt mondják! Né min visz' a hótt az élőt . . . S a föld befogadja a bujdosó halottat. A balladát Kallós Zoltán jegyezte fel Jankó Jánosnétól a Szeret melléki magyarfaluban (Gajcsána), nem is olyan régen. így támadnak fel a magyar mult halottai a Földédesanyám előadásán. Ódon sírok nyilnak, elporladt csontok összeállnak s hozzák az élőt, a magyar /lépi hagyomány^legszebb virágait. Dermedt, döbbenetes csönd a nézőtérén, de ott belül iszonyú vihar dúl s gyökerestül rázza a lelkünket. S a varázslat nem szűnik. Béres Ferenc lép a színpadra Kecskés András lantművésszel. Vagy régi századok regősei járják a magyar végeket? Száll az ének, diákok, végvári vitézek, rabok és bujdosók, betyárok és szegénylegények dalai, S közben meg-megszólal az ősi dallam, az ötfokú dal az ékes hajutásokkal, ami Béres énekművészeiének kivételes ereje. Vall a történelem, sir a lant Kecskés ujja alatt. Századokon át mindmáig hányszor csak a dal volt az utolsó 20
