Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)

1970-10-01 / 1-2. szám

—Te sváb, tudói te magyarul? . . .

—Tudok.-- Es igyekeztem keményen ránézni.

—Mi most elverünk titeket . . .— mondta a szeplős.^

Megemeltem jobbkezemben a karót, balkezemben a bicskát.--Csak gyertek ...

Pár métert előrehuzódtak, de kelló távolságban újra megálltak. Lehet, hogy a pemet-haju utasítására vártak, de az maga is tanácstalanul vakargatta a lábaszárát.

Igyekeztem kihasználni pillanatnyi bizonytalanságukat.

—Miért haragusztok ti miránk?— kérdeztem.

—Mert ti svábok vagytok, és tik is haragusztok miránk--mondta a pemet-haju.

—Mi ugyan nem haragszunk rátok-- csóváltam a fejem. —Jövő vasárnap cirkusz jön a falunkba . . . medvék, komédiások, meg minden ... ha akarjátok, eljövök értetek és vendégeim lesztek . . .

—Nem hazudó!?-- kérdezte az egyik üldöző.--Isten bizony . . .—emeltem esküre a kezem. --Az esperes ur Édesapám barátja-- tettem hozzá a nagyobb szavahihetőség kedvéért.--Akkor szerbusz . . . —nyújtotta kezét a szeplósképü, --Bodrog Laci vagyok ... a biró fia . . .

Eldobtam a karót, de biztos ami biztos,a bicskát nem tettem el.--Szerbusz—, mondtam. —Fekete Pista vagyok . • .

—Hát akkor te nem vagy sváb!—lepődött meg a szeplósképü.--Nem hát--, mondtam én. --De a barátom, aki elszaladt, az az volt, és nem akartam, hogy bántsátok . . .

—így már értöm . . .—bólogatott a szeplósképü megnyugodva.

—Csak egy magyar gyerök lőhet olyan bátor, hogy akár öttel is szömbe szájjon.--Hát akkor szerbusztok . . .—intettem búcsút. Vasárnap mise után eljövök értetek.

Hanzit csak jó öt perc múlva értem utol. Egy nagy diófa tetején ült és onnan figyelte, hogy megnyuznak-e elevenen a szentkuti gyerekek.

—Miért nem vertek meg?— kérdezte.

—Mert magyar a magyart soha nem bántja-- mondtam.

S most is, amikor irom ezt a régi történetet, szomorúan arra gondolok, hogy Istenem, de jó volna, ha ez igaz lenne . . .

Mire a falu határába értünk, a sötét viharfelhők olyan alacsonyan lógtak a kis házak kéményei’felett, hogy úgy látszott, mintha a templomtorony lenne a nyele egy óriási, fekete esernyőnek. Alig, hogy becsuktam magam mögött az ajtót, a vihar rázúdult a falura. Édesapám letette a ceruzát, amikor mögéje álltam.--Hát megjöttél, kisfiam? . . . okosan tetted . . .

Átölelte váriam és együtt néztük a tomboló zivatart, s szivem melegétől kipárásodott szemmel követtem az ablaküvegre verődő esőcseppeket.

—Az uj könyvem cime: Emberek között—mondta Édesapám, Ha akarod, kisfiam, felolvasom, amit eddig Írtam.

—Nagyon szeretném, Édesapám . . .

S mikor simogató, meleg hangján elkezdett olvasni, leültem lába mellé a szalmasárgára súrolt, puha padlóra. Lehunytam a szemem és álmodozva hallgattam az Édesapám szivében született szép mesét, s úgy éreztem, hogy ennél boldogabb már sohsem lehetek.

Csikágó 70 IX 6

30