Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1970-10-01 / 1-2. szám
Már a kertek alatt jártunk, amikor szemem megakadt Hanzi lábán.--A tutyidat azért levehetned . . .—, mondtam megróvón. A hímzett kis papucsok ugyanis azonnal elárulták, hogy gazdájuk a sváb kisebbséghez tartozik, mert a magyar gyerekek nyáron mezítláb jártak. A tehetősebbekre az anyai zsarnokság gyakran rákényszeritett ugyan valami Hangya-boltban vett bőrszandált, de ez csak addig volt a lábukon, amíg a szülői ház látóhatárában tartózkodtak ... Hanzi tehát inge alá csúsztatta az árulkodó tutyikat, és újra nekiindultunk. Az esperes ur éppen méhkasai tisztogatásával volt elfoglalva mikor megérkeztünk. Elolvasta a levelet és mindjárt választ is irt rá. Adott nekünk pár darab nagy, sárga körtét és azt mondta:--Siessetek, bikficek, hogy még zivatar előtt hazaérjetek . . . Ezután már vidámabb hangulatban indultunk hazafelé, mert sikerült elkerülnünk a magyar gyerekekkel való--va'lószinüleg erősen egyoldalú—csatározást. A szőlőhegyre felérve leültünk egy öregdiófa alá és megettük a körtéket. Az esperes ur borítékján a ragasztás felengedett és a nyitott boríték kinyúlt kiváncsi gondolataim után.--Talán e'1 is olvashatnánk • . .—mondtam bizonytalanul. Hanzi döbbenten nézett rám.--Elolvasni ... ? Pár percig csendben ültünk, miközben kíváncsiságunk keményen birkózott jellemünk tiltakozásával. Végre Hanzi megszólalt: — ... a papoknak nincsnek titkaik . . . Ezekután elolvastuk a levelet. Kedves Józsii Hétre ott vagyok. Remélem már vettél egy uj pakli kártyát, és nem kell avval a régi koszossal játszanunk. (Talán cinkeltek is . . .he-he-he.) A vörösből viszek egy demizsonnal, mert egy magyar ur nem iszik mindenféle savanyu lőrét . . . Ölel: Guszti A "Guszti"-n egy kicsit eltűnődtem, mert Beszterczey Gusztáv esperes urban én semmi Gusztist nem találtam. A pihenés alatt fejünk felett egyre sűrűsödtek a sötét felhők. Éppen felálltunk, hogy folytassuk utunkat hazafelé, mikor váratlanul öt szentkuti gyerek^tünt fel a kanyarban. Egyáltalán nem volt kétséges, hogy milyen szándékaik vannak irányunkban, mert mindegyikük kezében egy hosszú vessző volt, és erős iramban loholtak felénk.--Lauf . . . i--kiáltotta Hanzi, és mindjárt meg is fogadta saját tanácsát, mert tutyis lábaival vágtatásba csapott. Pár tétova lépést én is tettem utána, de aztán—remegő térdekkel ugyan—szembefordultam üldözőinkkel. Életemben még soha nem szaladtam el senki elől, és egy sváb gyerek előtt—még ha Hanziról, a barátomról volt is^szó--igazán nem mutatkozhattam gyávának. Kihúztam egy szőlőkarót és kinyitottam cifranyelü bicskámat, amit a tavalyi búcsún vettem magamnak. Az üldöző csoport megállt tőlem úgy tiz lépésre és egy pemet-haju, szeplős gyerek, aki nyilván a vezérük volt, megkérdezte: 29
