Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1970-10-01 / 1-2. szám
nyugalmát, a villogva repülő fecskék végtelen szabadságát. Ha valahonnan az erdőből egy-egy bohém kakukk hencegő kiáltását hozta magával a tó vize, vagy lágyan búgva, egy vadgerle vallott szerelmet párjának, arca kisfiúsán figyelő és öregesen értő lett. Aztán csak hátradőlt a tavalyi sásleveleken, és lehunyt szemmel délig^ hallgatta a fodros viz locsogását, az öreg nádas ősin zizegő meséit. Hát ezért tudott napi harminc oldalt mesélni maga is . . . Ebédután egy-két órát aludt, és este hatig megint irt. Vacsora után pedig lement Bittman atyához, ahol a helybéli urak esténként többnyire kártyáztak vagy politizáltak vagy kvaterkáztak, esetleg^mindhármat egyszerre • . • Bőszénfai tartózkodásunk alatt mindig Lustig papánál voltunk elszállásolva, aki a faluban harangozói és sekrestyési minőségben működött, igy Bittman atya bizalmi embere volt. Lustig papa feleségével, Grossmuttival, és korán árvaságra jutott unokájukkal, Hanzival, a falu szélén lakott, egy fehérre meszelt kis házban. A rendelkezésünkre bocsátott "első-szobában" mindig templomi tisztaság és gyertyaszagu hűvösség volt. A mennyezetről cifra, kovácsoltvas olajlámpa lógott, a falakon pedig öreg képek régen elmúlt emberei néztek csendes megbocsátással a püffedtmellü dunyhákra. Hajnalonként sokszor felébredtem és álmos szemekkel sokáig elnézegettem, amint Édesapám asztalfölé hajló árnyéka az olajlámpa puha fényének hátán kinyúlt az öreg képek régi emberei után és simogatva magához ölelte őket. Nagyon szerettem Bőszénfán lenni, mert ha van tökéletes szabadság, ez az volt. Reggelente csak belebujtam fekete klottnadrágomba, kétes szinü trikómba, és úgy mezítlábasán megcsókoltam Édesapámat.--Hát akkor a Hanzival mi most elmennénk, Édesapám . . . Ö soha nem kérdezte, hogy hova megyek, kivel megyek, mit fogok csinálni . . . Meleg szemeivel rám nézett, és a barna szemekben végtelen puhaság és valami időtlenül ősi megértés volt. —Aztán csak okosan, kisfiam . . . S miközben Hanzival vidáman eltrappoltunk, mindig arra gondoltam, hogy mit szólna drága Édesanyám, és otthonhagyott nevelőnőm, ha ebben a klottnadrágos, mezítlábas boldogságomban meglátna. A magamma'lhozott ruhákat, ingeket nyaralásom utolsó napján, kicsit összegyürögettük Hanzival, néha még végig is húzogattuk őket a tornác agyagpadlóján, hadd lássák otthon, hogy én ezeket a díszes ruhadarabokat ugyancsak használtam. A hazamenés felhői azonban még vagy egy hónap távolságra voltak, igy gyorsan elhessegettem magamtól ezeket a komor gondolatokat, és Hanzival sietve loholtunk a kacsa-usztató fele, ahonnan már idehallatszott a helybeli aranyifjuság visitozó lármája. Most azonban, ahogy Szentkút felé igyekeztünk, lelkemben nyoma sem volt ezeknek a kellemes érzéseknek, és gyomromban határozott tiltakozó zsibbadást éreztem. Szentkút alig három kilométerre volt Bőszénfától, igy • túlzott önsajnálásra nemigen volt idő. Hogy elkerüljük a felesleges feltűnést, a szérüskert felől közelítettük meg a paplakot, mert nem tartottuk szükségesnek, hogy Szentkút ifjúsága a mi elporolásunkkal bizonyítsa be a magyar faj felsőbbrendűségét. 28
