Itt-Ott, 1970. október - 1971. szeptember (4. évfolyam, 1-11. szám)
1970-10-01 / 1-2. szám
feladatkör, mert nekünk ez a legkézenfekvőbb, s mert a magyar kérdések közül ez a legelhanyagoltabb. A kárpátmedencei kérdésekről sem mondtunk le, de ezeket főleg az ottaniak .problémájának látjuk. (Erőnkhöz képest ott is segítünk, de célunk annál szükebb is, bővebb is-~ahogy vesszük. Hisszük, hogy a mi megerősödésünk a Kárpátmedencére is kihatással lesz, de nem csak abban látjuk létjogosultságunkat, hogy az ottani fejleményeket befolyásoljuk. ) Mindez azonban visszavezet az előttünk álló tényékhez, s a belmissziós vállalkozásunk hogyanjához. (Folytatjuk) HOZZÁSZÓLÁS OLÁH GYÖRGY: "KÉT ARCKÉP ARCCAL KELETNEK" C. CIKKÉHEZ (A cikket az alábbiakban teljes egészében közöljük.—Megjelent a Kanadai magyarság 1970 augusztusi számában.) "Szent István király születése ezeregyedik évforduló ján két torzképpel kell szembeszállnunks 1. Az egyiket, az ártatlanabbat, a mi emigrációnkban rajzolgatják. Mégpedig lelkes, tisztességes honfitársak, a Pogány Őshaza álmodéi. Abban az egész emigráció érzelmeit fejezik ki, mikor azzal kezdik: csalódtunk a keresztény Nyugatban. A véráldozatért, amit érte egy évezreden át hoztunk, nem két Trianont és Jaltát érdemeltünk. Hitetlenebbül, gyalázatosabban alig hagyhattak volna cserben minket, mint az 195°-os felkelés halálsikolyainak óráiban . De ők nagy történelmi dilettantizmussal mindjárt hozzáteszik, hogy tehát végzetesen tévedett Szent István is, mikor szőröstülbőröstül eladott minket a hipokrita nyugati keresztény népcsaládnak. Teuton lovagok segítségével négyelte fel az ősi ^hagyományokat védő Koppányt. Megvakittatta öreg atyjafiát, Vászolyt, üldözte a derék táltosokat, kiirtotta az ősi rovásirást és a nép virágénekeit. Gyökereinket vagdalta e'1 ezekkel, melyek Napkelethez fűztek, hol oly boldogok és hatalmasak voltunk. Ezek az elkeseredett emigráns álmodozók, önhibájukon kivül egy kártékony, idegent imádó, fanatikus zsarnok vonásait rajzolják bele István király arcképébe. Hangoztatják, hogy annak a jámbor, kegyes szentnek az alakja, aki a két középkori Szent István legendában megjelenik, papoknak, lehetőleg idegen szerzeteseknek, későbbi találmánya. A modern történetkutatás valóban lebontotta a szerzetesi köntöst, amit ezek a kolostori légendairók, a középkor szokott naivitásával, első szent királyunk vállaira raktak. Mögüle csakugyan egy megalkuvást nem ismerő, vaskezü, fanatikus óriás lép elénk. A történelem legnagyobb reformereinek egyike, ki úgy veszi magát körül idegen páncélos lovagokkal, mint Cromwell vasbordásaival, úgy irtja a régi szokásokat, mint Kemál pasa az Uj Törökország megalapitásakor. Ugyanakkor az Árpádok minden karizmatikus uralkodó méltósága és hivatástudata is meg van benne. De a Pogány Őshaza álmodói sosem kérdezték meg önmaguktól: vajon tudnának egyáltalán, ma ezer év után, magyarul beszélni, egy ma is élő nemzet ősrégi, élő, szines, eredeti, ma is friss virágokat termelő nyelvén Írni, ha István király nem szakit el minket végleg Kelettől és a pogány világtól? Hol vannak a többi 18
