Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)
1970-02-01 / 3. szám
volna mindegyikünknek minden érdekelt személlyel levelezni. S igy született meg ez a kis körlevél, mely kizárólag azt a célt szolgálja, hogy lapjain keresztül fenn tudja tartani egy pár tucat ember egymással a kapcsolatot. Hangsúlyozzuk; nem folyéiratot akarunk alapítani. Ez amúgy sem volna módunkban. Csak levelazni szeretnénk, ismerkedni, társalgást folytatni ezen az utón. A témák éppúgy kiválasztódnak majd, mint a társalgó egyedek. Hisszük, hogy ha egyszer elindul az eszmecsere, magától fejlődik tovább. Aktuális kérdés van elég— nem is főképpen politikai. 'Beszélgetünk,' mindenről és mindenkivel, ki nem zárunk senkit, semmit. S noha a társalgásnak egyik főcélja nyelvünk ápolása, elfogadunk leveleket, irományokat más nyelven is, olyanoktól, akikben a hit még él, ha a nyelv haldoklik is. Majd eképpen folytatja; Kétségtelen, hogy mindez ma már túlhaladottnak hangzik; ma már másképp fogalmaznánk meg ezt a bevezetőt. De az alapvető gondolatok, amelyek útjára indították lapunkat, mozgalmunkat, ma is érdekesek, érvényesek; s hogy akkor már helyesek voltak, bizonyítja az ITT-OTT munkaközösségének eddigi, nem megvetendő sikere, mely annál jelentékenyebbé válik előttünk, mennél jobban szem előtt tartjuk azt a tényt, hogy kevesen, nagyon kevesen voltunk és hogy még mi sem fektettük bele ebbe a munkába a maximális erőfeszítést. Meggyőződésem, hogy ha többen vagyunk s többet áldozunk reá, hegyeket mozgatunk meg vele. A sorson-- vagy Isten akaratán— kívül, mi hozott minket öszsze 67-ben? Talán az átlagnál erősebb magyar öntudat, az erős, néha a hisztériáig menő alkotni-akárás, s a sokszor elkeseredett, dühös, vak tettrekészség, melyet a tehetetlenség (és néha a tehetségtelenség) érzése szül. De ezek mellé párosult még valami más, valami nálunk magyaroknál szokatlan, talán a nyugati világtól kapott hideg, kalkuláló pragmatizmus, amely arra képesített, hogy önmagunkat, közösségünket, általános helyzetünket tárgyilagosan lemérjük, kiszámítsuk a lehetőségeket, s hogy az igy megállapított tények alapján cselekedjünk. Bennünk egyesült az álmodó Kelet a reális Nyugattal, s megszületett az uj magyarnak a prototípusa: az a magyar, aki még mindig tud érezni, sírni, aki még ma is "elvérzik egy gondolaton," de aki -nemcsak sorsánál fogva, hanem önként és tudatosan vállalja magyarságának súlyos terhét, akarattal támad a világra és harcol osztályrészéért az örökkévalóságban. Ezért nem ért meg minket sokszor az a nemzedék, amely kizárólag magyar társadalomban nőtt fel:ők készen kapták magyarságukat s nem lehetnek mássá; de mi optálhatunk. Senki sem^ kötelez arra,^hogy magyarok legyünk; jogunkban, módunkban áll "szivet cserélni," s ha nem tesszük; azért nem tesszük,^mert szabad akaratunkból a magyarságot választjuk más hüségközösségek^ felett. Az uj magyar sorsa nehezebb, mint a magyar közösségben nevelteké. De ez az uj magyar, pontosan azért, mert nemcsak a sors, hanem a saját akarata is szülte, csakis erősebb, hatalmasabb ellenfele lehet a vele 12 ■
