Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)
1970-09-01 / 10. szám
van, aki nem törődik vele, százféle változatban. Kedvenc témája a külföldi magyarságnak, hogy valamit tenni kell, hogy tudatosan irányítani kell magyar jövőnket. Másszóval: elismeri mindenki, hogy a változás elkerülhetetlen, de úgy véli, az irányát szabályozni lehet. Itt esik szó arról, hogy uj értelmezést kell adni magyarságunknak, hogy uj meghatározásokra van szükség vele kapcsolatban. De ahhoz, hogy ezt megtehessük, tudnunk kell, hogy mihez viszonyítsuk az "uj" meghatározásokat, melyek a "régi" meghatározások? Kétségtelen, sokan teorizálnak az átlagmagyar felfogásáról. Nekem is van egy ilyen teóriám. De mennyire általánosítható teóriám, milyen tényeket tudok felhozni alátámasztására? Csak nagyon csekély számú tanulmány foglalkozik a magyarság társadalmi intézményeivel, értékrendszerével. Ideje volna, hogy megismerjük önmagunkat. Persze a véleménykutatás, amit ajánlok, csak kezdetleges lépés. Másodsorban, nem kézzelfogható intézményekkel foglalkozunk, hanem értékrendszerrel, gondolkodásmóddal. Ezért ajánlottam a szubjektív leveleket, mert ez a legközelebbi módszer ahhoz, hogy megismerjük, milyen szerepet játszik a magyarságtudat a külföldi magyarok életében. Véleményem az, hogy az ilyen levelek gyűjteményéből lehetne általánosítani annyira, hogy kiindulópontot nyerjünk további tanulmányok folytatására. Várom a hozzászólásokatS Frecska Márta Csikágó A HÍDÉPÍTÉSRŐL Kedves Andrási Nagyon örülök, hogy megnyitottad ezt a vitát, hisz ez a kérdés az utóbbi időben erősen foglalkoztatja a külföldön—nyugaton— élő magyarokat. A kérdés persze az, hogy elfogadható-e egy önző, egyoldalú hidépités bizonyos kereteken belül és hogy az ilyen hasznos-e számunkra. Azt hiszem mindannyiunk előtt világos, hogy a hidépités önző a magyar kormány részéről, és hogy főként a nyugati valuta szerzését szolgálja. A magyar kormány törekvése kizárólag a nyugaton élő magyarok felé irányul, akik számszerint talán egy harmadát sem teszik ki a Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában és a Szovjetunióban élő magyaroknak. Itt természetesen megkérdezhetjük, épit-e hidat a magyar kormány a fentem'litett országokban élő 3—k millió magyar felé, vagy csak a nyugaton (önszántából) élő magyarságot félti-e az un. "melting-pot"-tó'l? A hatvanas évek elején Magyarország megnyitotta határait a nyugaton élő magyarság felé, amit sokak között magam is kihasználtam egy csodálatosan szép négy hétnek az otthon-töltésére. (Persze vannak, akik még ma sem kapnak beutazási engedélyt.) Otthon tartózkodásom alatt (1969 nyarán) még véletlenül sem találkoztam magyarokkal, mond juk Aradról, Szabadkáról, Kassáról vagy Munkácsról. Ellenben a vendéglők, a szórakozóhelyek tömve voltak nyujorki, torontói, stb. stb. magyarokkal. Elképzelhetetlen számomra, hogy a Trianonban lecsatolt területeken élő 3--4 millió magyarból ne akadna néhány, aki arra használná fel nyári szabadságát, hogy a Nemzeti Múzeumot, a Nemzeti Galériát, a Mátyás-templomot, stb. megtekintse. Itt tehát nem vitás, hogy a határokat a nyugati valuta, nem pedig a magyarokat kereső és szerető jószándék nyitotta meg. 26
