Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)

1969-12-01 / 2. szám

"Bécsi határ" menti országúton. Egy-egy zsák kenyérgabonával, il­letve krumplival, néhány vedlett, ócska bútorral meg egy papiros­­bőröndbe gyömöszölt ruhaneművel megpakolt rokkant- igásszekéren. r? A - két kicsi borzas mokánylovacskán ócska, toldott-foltozott székely hám meg csikókantár és a szekéren ketten! a bábonyi Antal Ferenc— aki a lovakat hajtotta— és jómagam. A fogat— velünk együtt— olyanformán festett ugyan, mint az ócskaruhát, csontot-rongyot gyűjtögető handlé-zsidóké, de még igy is aggodalmaskodtunk, sőt be vallom— féltünk. Mert a lófogatokat— még napvilágnál .is— sok­féle formában- érhette ba j kinn az utakon, különösen amelyiken; mi szekereztünk! Hunyad és Kolozsvár között, a kelet-nyugati nemzet­közi betonúton. A: háborús front ugyan már túl volt rajtunk, de nyugati tőszomszédságunkban még makacsul harcoltak a fasiszták, fogatunkat tehát útközben elkaphatta egy hirtelen katonai rekvirá­­lás. Az útba eső falukban-- szerencsére ilyen nem volt sok— ak­kor még u.n. "Maniu-gárdák" garázdálkodtak— rendtartás cimén,^ s hire járt, hogy az- ut menti téli erdők és elhagyatott, puszta épü­letek éhező katonaszökevények és hajléktalan, kétségbeesett Csa­vargók búvóhelyei. "n-eor: j‘: ■••• De vállaltam ezt az utazást, mert kellett akkor az élelem és kellett a ruhanemű, és jó volt a kiselejtezett bútor is nekünk, a­­kik— vidékről menekült nincstelen család— egyik napról a másikra tengődtünk csak a kenyér te len,... fagyoskodó, kifosztott városban, a­­hol még alig pislogott a puszta élet is. Én tehát muszájból vál­laltam ezt az utazást, a családomért, utitársam pedig vállalta be­csületből,,- mert., régi jó emberünk volt és talán a hitvány téli nap­számért is, mert szegény és kárvallott ember volt. Decemberben kurták a nappalok, és ^5 kilométer hosszú az ut... Nekünk pedig világosságban kellett beérnünk Kolozsvárra, mert sö­tétedés után a városba vagy belőle ki senki civil ember nem mehe­tett. így hát,jóval szürkülődés előtt indultunk, és ahogy számí­tottuk, hajnalra már a nagy utón kocogtak lovacskáink. S nem tör­tént semmi baj. Sehol nem tartóztattak fel, senki utunkat nem ál­lotta és nekünk sem kellett sehol megállanunk— Gyaluig. Ott i­­.. jedtünk meg először, amikor a község elején egy muszka őrjárat i­­gazoltatott. De Írásaink rendben voltak, sőt román és magyar szö­vegük mellett orosz szövegük-és pecsétjük is volt. így hát utunk­­ra engedtek ésjni megkönnyebbülten és szégyenkezés nélkül hallot­tuk a bizonyára fogatunkat és minket illető csufondáros katona­­kacaaást. S igy szinte-szinte vidáman már benn kocogtunk a község ..szivében,, amikor megtörtént a baj. Ott a régi nagy fogadónál, a hol kanyarodik is, lejtős is az ut, magasan megrakott otromba te­herautó jött velünk szembe. Ez még nem csinált bajt, mert szépen kitértünk az ut legszélére és bevártuk, amig elpöfögött mellettünk De akkor, az ujraindulásnál az egyik gyenge hátulsó kerekünk neki­­„farolt valahogy egy kerékvető^kőnek és — , összerokkant. Nem különleges eset ez, előfordul szekeres utazásnál és még sze rencse, hogy a községben történt, ahol ösmerősöktől kölcsönkereket lehetett kapni másnapig, mikorára az összeroppant kereket megrepe­­rálja a kerekes, aki nem is egy volt Gyaluban. Szegény lovacská­inknak bizonyára jól is esett ez a kényszerű megállás! megetethet­tük és megitathattuk őket. Viszont! jó másfél órát elveszteget­tünk a nappalból. A lónai fogadónál már sejtettem, de mire Fenest szerencsésen el

Next

/
Oldalképek
Tartalom