Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)
1970-09-01 / 10. szám
szóval. Csak röviden vázolom a legfontosabb megállapításainkat, melyek ebbe a gondolatkörbe vezettek« 1) A magyarságnak egy jelentékeny hányada a Kárpátmedencén (ill. úgy Magyarországon mint az un. utódállamokon) kivü'l él, egyéni avagy csoportos szórványokban, teljesen idegen környezetben. 2) Ennek a szórványmagyarságnak a túlnyomó többsége ma már nem emigráns (abban az értelemben, ahogy ezt a szót--tkp. helytelenül—használjuk, értve alatta olyanokat, akik hazájuktól való távollétüket ideiglenesnek tekintik), mert letelepülési helyéhez többé-kevésbé véglegesen kötve van. 3) Dacára ennek, ez a szórványmagyarság majdnem egyöntetűen magyarnak érzi és vallja magát (beleértve sokat azok közül, akik mát- csak alig, vagy egyáltalán nem tudnak anyanyelvűnkön), avagy annak vallaná magát, ha erre megfelelő kifejezési lehetősége volna. 4) Hosszú távlatban azonban ez a magyarság minden ezirányu szándéka mellett, akarata ellenére a befogadó^társadalmakba^való beolvadásra,a magyar nemzet szempontjából elenyészésre van Ítélve, mindaddig, amig meg nem teremti magának azt az összefogó (és az illető befogadó társadalom részéről elfogadható) magyar, társadalmi, szervezeti keretet, mely aktivan elősegíti megmaradni magyarságában, mely szórványtársadalmát védi, ápolja és gyarapítja, s mely egyben biztosítja a szórványtársadalmi egyedek számára magyar-létük társadalmi, külső kifejezésének a lehetőségét. Ezek kellemetlen, rideg tények: sokan közülünk nem akarják mindezt belátni, elismerni, mert álmokban ringatják magukat és mert nem mernek a távolba nézni. Mi azonban elfogadtuk a reális gondolkozás kényszerét, s ezekből a pontokból indultunk ki. Nem a mesevilágból. A negyedik pont megértéséhez tisztában kell lenni azzal is, amit mi, szétszórtsági fiatalok, keserű tapasztalatból tudunk: hogy a puszta "nemzeti érzés," legyen az bármennyire erős a szülőhazától való elszakadás pillanatában, gyakorlatilag' nem elegendő ahhoz, hogy a magára-hagyott többséget megtartsa magyarságában (lásd Csomay György, "A nemzeti érzésről," ITT-OTT 1:1, 4-5). Amit az előttünk járó nemzedék nem is álmodhatott egykor, s amit a hazaiak még most sem érthetnek meg, mi világosan^látjuk: a csupán érzéseken alapuló magyar nemzetiség olyan virág, mely önmagában egy emberöltőn túl nem él meg a Kárpátmedence melegágyán kívül. E megfigyeléseinkhez szorosan fűződik még a következő: 5) A szórványmagyarság soraiban egyre jobban észlelhetők bizonyos pszichológiai tünetek, melyek e magyarságnak a tömeges lelki meghasonlását jelzik (bizonyos irányú irracionális gondolkodás, eszmé'lés, sokszor viselkedés). E tünetek nézetünk szerint a magyarul-élni-akarás meghiúsításából keletkeznek: a ki nem elégíthető, a gyakorlatba át nem vihető nemzeti érzés, valamint az akarat ellen működő, látszólag visszatarthatatlan asszimilációs folyamat szüli őket. Ezek szélesfoku elterjedése, mondhatnék általánossága, szemünkben azt bizonyítja, hogy--amennyiben hipotézisünk helyes és nem endemikus kórsággal van dolgunk--a szórványmagyarság nemzeti érzése sokkal intenzivebb és egyetemesebb, mint arra egyébként, más jelenségekből következtethetnénk. Ez pedig különösen sürgető hatással van ránk a megfelelő megoldásokat való 12
