Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)
1970-07-01 / 8-9. szám
t Végvári Vazult ELMENVEN TANÍTSATOK . . . (Gondolatok a New Brunswick-i Hétvégi Magyar^Iskola fennállásának 10. évfordulóján—méltató szavak és gratulációk helyett . . . ) Szép lenne és igen megnyugtató, ha—úgy, mint^korábbi időkben szokás volt—ebbe a jubileumi könyvbe csupa szépség, jóság kerülne, s ha úgy rónám e sorokat, hogy belőlük az^önmagunkkal és mieinkkel való békés megelégedettség, hangja szóljon . . . Szép is lenne, jó is, s főként igy lenne a legkényelmesebb. Ám más időket élünk. Másfajta hirek járjak a lassan már egészen elembertelenedő társadalmaink kőrengetegében,^és a nemrégiben még megcsodált technológiánk szemétdombjai táján. S miközben iskola-évek végén varázslatos kapuit szélesre tárva, az "ÉLETBE" küldjük újabb várományosait egy talán szebb és emberibb holnapnak, az ábécé és kétszerkettő mellé nem adjuk-e (talán soha le nem rázható) teherként utravalónak a magunk lelki púpjait . . . \ nem ugyan azzal, amit tanitottunk, hanem azzal, ahogy éltünk és élünk, és azzal, amik még mindig vagyunk? (De, hogy az alkalmat ne felejtsem: hétvégi iskolánk 10-ik évfordulója ez! Ámuljunk el mégis e kis csodán. Olyan évekből tizet számolni—melyek alatt minden, ami intézményes volt, oszlásnak indulni látszik—nem kis eredmény. Sőt! Nagyobb dolog sok minden másnál, éppen, mert kicsik és kevesek, akik egy évti - zed áldozatosságának látható és megtapintható gyümölcseit be is gyű jthették évről évre, s most már ime tizedszer. —A statisztikák e könyvnek más lapjain biztosan elmondják a "mit," a "mennyit," és hogy "kik" és "hogyan"; ami nekünk, akik mindezt kivü'lről néztük, marad, az hála és az együtt-örvendezés. Legyen szavunk hát az egyszerű "köszönöm", s gesztusunk egy valamit mondani is akaró kézszoritás: Áldja és jutalmazza meg az Ég az iskola tizévenát szorgoskodó vezetőit és diaszpóránk gyermekeit a nemzet-napszámosaiként okitó tanitók egész sorát!) Az iskola . . . tanitó mesterek ... és élet . . . szavakat mig forgatom a nyelvem alatt, agytekervényeimben magyarságom, emberségem és hitem gondjai halmozódnak fel. 1970-et Írunk. Régóta titkolt feké'lyes sebeit a szemeink előtt tárja fe'1 a világ leggazdagabb társadalma, amelyikben élünk. A tüntetések és lázadások immár igen hosszúra nyúlt szezonja ez: a postások két hétig nem kézbesítettek levelet, korábban a szemetesek tűrték, hogy a felhőkarcolókat rothadó kosz övezze hosszú napokig, a tüz-fészkes gettók sötét sikátorain, metropoliszaink utcáin a rend fegyveres őrei már csak kettesével merészkednek a sötétbe, mint apáca-növendékek nyugalmasabb korokban. Ha kinézel az utcára, mintha ócska hollywoodi gangster filmet látnál: az csak ócska és brutálisan elrettentő, ez mind az előbbi, s ráadásul még igaz is. Itt-ott rendőröket, detektiveket és ítélő bírót bilincselnek meg kollégáik, Newark polgármestere még mindig a közismerten alvilági mágnás, s miközben tízezreknek jut a kábítószerek költséges bódulata, fejlett társadalmunkban gyermekbetegségek korábbi ragályaiba már nem pusztul bele Ígéretes fiatalság . . . , csak egy-kettővel túlméretezett heroin-adagtól küldve lép, hetenként, több és több kamasz és csitri lány Káron csónakjába a new yorki kikötők dokkjainál, hogy az eddigieknél bizarabb alvilágokba evezzen. A tőzsdén—már hónapok óta—esik az árfolyam: akiknek van mit
