Itt-ott, 1969. november - 1970. szeptember (3. évfolyam, 1-10. szám)
1970-07-01 / 8-9. szám
veszteniük ott, azok. állandó agóniákban élnek} ezalatt (és már elég régen) más vidékein a világnak többedmagukkal néhányan azon töprengenek, milyen is lehet az a formája az életnek, mikor az embernek még vesztenivalója is marad? (A kérdést mások is felvetik nyugati te'leviziók barátságos kerekasztal vitáin ... izgul is néhány sötétenlátó ekológus, néhány pap és diák, ott ok közben, s véletlenül, éhenhalnak. Számuk néhány millió--évenként. __ Szomorú. De mit tehetünk: régen volt, mikor a kenyérszaporitó Jézus arrajárt . . .) (Jaj, de mit beszélek? A tizedik évfordulóról kellene Írnom, s elmondani, hogy milyen szépek az eredmények, s, hogy erre biztatóbbak a statisztikák . . . Igaz, a Petőfi— és Kossuth-osztály szombatonként rendre összegyűl, és távol a magyar földtol tanul magyar betűvetést, földrajzot és történelmet; remélhetőleg, hogy olvassa, hallja és értse, mit is üzen az anyaföld és népe; mit és hogyan is kellene elmondani, sokaknak, magunkról, hogy végre jobbrafordu'ljon az élet ott is, a Duna-tájon, ahol annyit kibirt már a magyar.) Dehát az iskola állítólag az életre készít fel még minden jóra fogékony gyermeket, s a gyermek előtt álló ELET adja meg csak az értelmét minden iskolának. Ezért, mikor tanulásról, tantárgyakról és tanulókról szólunk, kell, hogy legalább félszemmel, de állandóan ki is nézzünk az ablakon ... Kinézünk tehát. És mit látunk? Amit fent már leírtam, s még sok minden mást: a fehérek feketét gyűlölnek, s viszonzásul a színesnek lassan már csak a fekete szép, a fiatalok már-már semmit sem fogadnak el abból, amit az öregebbek mondanak, az erkölcs relativ, a hit fölösleges, s az amerikai farmert azért fizetik, hogy tul-termelésével árcsökkentést ne okozzon, mig más földrészeken az éhezők milliós tömegei az égbe kiáltanak. Miközben a "státusz" szimbóluma társadalmunk egyik részében a két-kocsis garázs lett és színes televízió, addig a legtöbbünk számára egyszerűen hihetetlen és már fülünket is sértő inzultus annak emlegetése, hogy van ám errefelé is szép számmal szegény; s e millióknak (!) nagyrésze nem is fekete bőrű dologkerülő, sőt, mi több: 75$-a igenis fehér. Tulnagy becsülete mostanság nemigen van jognak és törvénytiszteletnek, habár az emberi- és szabadság-jogok védelmében zúzunk követ kőre durva utcai verekedések során, politikusok kortesbeszédeitől durrog a környék két és négyévenként, s mig a pártok tudományos gonddal, szinte^ lombikokban gyártanak minél-többekfelé-ható, lehetőleg jóképű^és lehetőleg gazdag népvezéreket, sose volt kisebb és kevésbé őszinte a nép képviselete, mint manap. Legtöbben ^prédikálunk is. Szószékekről és minden lehetséges pódium tetején; mindnyájan panaszoljuk a kor problémáit "sit-in"-ek és "teach-in"-ek véget nem érő magunk-tanfolyamán. Végül is marad minden a megszokott régiben; az "eddig-is-jó-volt" jobbérzésü polgárai legföljebb egy kicsit ingerültebben kommunistázzák a szakállasok koszosabbjait, akiknek a tegnapba nem vezet emlékük, s a mában minden oly értelmetlenül ostoba, a^ok régi vándorkoldusok módján töröl$ülnek piszkos autobuszállomasok rágógumitól ragacsos porondjain, es rajzonlnak . . . blazirtan, disznóiéjü urakat, pápát, prezidentet, vagy éppen csak a helyi rendőrfőnök brutális alakját, akit bár még nem láttak soha, de kívülről tudják, ki- és miféle gaz. A bűnügyi statisztika aggasztóan emelkedik, kérdésessé lett 7
