Irodalmi Szemle, 2021
2021/9 - Szalay Zoltán: Ufók; Vadkan (próza)
es mar folytatta is, hogy egeszen oriilt ejszaka volt, mert a vadak diibdrdgve menekiiltek az erdobol, ahogy kiiizte oket a rejtekeikbol a Duna. A viz mar a toltes tetejenel hullamzik, es barmikor atcsordulhat. De azert annyira nem veszes a helyzet. Erno bacsi del koriil beszolt, hogy o akkor elugrik az anyja egyik testverehez latogatoba, mert mar regen jart arrafele, de hamarosan visszajon. Fel haromkor fordult meg a busz a Jednota elott, es ez volt az utolso jarat, amivel meg el lehetett hagyni a falut. A kapunkban allva neztem az tires utcat, a kihalt hazakat, mintha csak hatalmas, megavasodott szalonnakockakkal szortak volna vegig a tajat. A ferfi aznap delutan nekilatott, hogy lebontsa a regi feszert, mert meg a nyaron le akarta rakni az uj garazs alapjait. Mar nem maradt senki, aki orkodhetett volna a gaton, csak a mi emberiink. Anyam izgatottan kerdezgette tole, mikor a delutani kavejukat szurcsolgettek a konyhaban, hogy biztosan ki kell-e mennie ma is. Mar nem maradt mas, aki drkodjon, mondta boldogan. Talan, mondta az anyam, es mindketten raneztunk. En kertem a szememmel, hogy mondja ki vegre. Mondjon ki barmit. Vagy hogy legalabb nezzen ram, es bolintson egy icipicit, csak a szemevel. De o nem folytatta, csak ez az egy szo maradt ott a levegoben logva. Amikor sotetedes utan a ferfi tavozott, benyitottam a nappaliba anyamhoz, aki a teve villogo fenyeben siitkerezett. Futo mosollyal pillantott ram, mint aki egy kicsit meghulyiilt, de inkabb nem beszelne rola. Alltam vele szemben, es nem tudtam megszolalni. Pedig csak anynyit kellett volna kerdeznem, o is latta-e. Es hogy pont ugyanazt latta-e, amit en. Ugy alltam ott vele szemben, eppen ugy, mint a vadkan, ugyanolyan zilaltan es kerlelon, es o egy elnyult, lemondo pillantast ktildott felem. Elfogytak a vadak. Talan mind elmenekiiltek mar, akik nem, azokat pedig elragadta az ar. Vartam, hogy jojjon a csiiggedt dreg vadkan, mikozben a faradtsag surii masszakent aradt szet bennem. Akkora volt a csend, hogy hallani veltem, ahogy a Duna hullamai atszivarognak a toltesen, es egyre nagyobb es nagyobb iramban aradnak be, a hazak koze. Ebbe a feneketlen csendbe hasitott bele a durranas. Felriadtam, es kiszaladtam a szobambol, egyenesen nekirohanva az anyamnak. Olyan kicsinek tunt, mintha csak a hugom lett volna, es olyan feldultnak, mint egy ketsegbeesett ozsuta. Hallottad, kerdezte, megragadta a vallamat, egymas szemebe nezttink, es az anyam konnyei egyszeriben zaporozni kezdtek. Mire felkeltem, mar tul voltunk a tetozesen. A radidban azt mondtak, gyorsan le fog vonulni az arhullam, es a kitelepitett lakosok mar a kovetkezo het elso napjain visszaterhetnek
