Irodalmi Szemle, 2021

2021/2 - MÉSZÖLY 100 - „A kontextusváltás képessége". Nagy Csilla beszélgetése Szolláth Dávid irodalomtörténésszel a Mészöly-monográfia kapcsán

bevezesse az általad a pályaszakaszok elkülönítéséhez szükséges fogalmakat. Az integratív és dezintegratív prózapoétika terminusa kiemelten fontos, az egyes fejezetekben visszatérő elemként, állandó vonatkozási pontként van jelen. Hogyan definiálhatóak ezek a fogalmak a Mészöly-pálya szakaszainak vonatkozásában?

I Nagyon örülök, hogy szerinted használható kézikönyvként, mert valóban ez volt a célom. Ezt szolgálja a részletes tartalomjegyzék, az életrajzi függelék, a névmutató is. Ezért vannak szövegszerte előre- és hátrautalások fejezetszámokkal. Egy szerzői monográfiának szerintem kétféle olvasója van. Az egyik az, aki végigolvassa, ilyenből van kevesebb, a másik az, aki céltudatosan használja, bizonyos témákra keres rá. Ha egy dramaturg Mészöly-darabot akar adaptálni, akkor csak a drámákról szóló fejezeteket nézi át. Ha egy magyartanár bibliai témájú regények tanításáról ír a portfoliójában, akkor nyilván a Saulusról szóló részeket fogja elolvasni, mert a munkája és a gyerekei mellett ennyi fér bele. És ez teljesen rendben van így. Én nem csak harminc kollégámnak szeretnék írni.

De nézzük a terminológiát, amire utaltál. A mű integrációjának és dezintegrációjának kérdése roppant egyszerű valami. Az integrált elbeszélő műnek van eleje, közepe, vége, megfelel a maga műfaji szabályainak, kerek, lezárt egész. Nem hagy hiányérzetet maga után, azt nyújtja, amit ígér, szervesnek érezzük az egészét, koherensnek a részeit. Ilyen jónéhány klasszikus, ilyenek a mitológiai alapú történetek, a történetsémákat, narrációs kliséket kiaknázó forgatókönyvek, a biztos sikerre számító zsánerek. A dezintegrált mű ennek az ellentéte. Érdekes kérdés, hogy mi lenne az abszolút dezintegrált mű. Mondjuk közelít hozzá a Finnegans Wake, de az is csak eleinte, amikor még egy mukkot sem értesz belőle, mert ha néhány napot rászánsz, akkor már felfedezed annak is az integrációs elveit, és csökkenni kezd a dezintegráció káosza. Vagy vegyük azt, ha olyan idegen nyelven próbálsz meg olvasni, amit egyáltalán nem értesz. De ha az ismeretlen nyelvű műről felismered, hogy vers lehet, és felfedezel rímeket is, akkor máris integrálod, szóval ez sem tökéletes példa. Ez eddig tényleg csak két pólus: mennyire szervezett vagy amorf az elbeszélő forma. Mármost Mészöly egy sokműfajú, sok mindent kipróbáló szerző volt, aki egészen eltérő formanyelveken is alkotott remekműveket. Ha monográfiát kell írnod róla, akkor az okoz legtöbbször fejfájást, hogy ne csökkentsd ezt a sokféleséget, hogy egyik korszakát, egyik művét se tüntesd ki a többi rovására. Én a műforma felbomlásának történetét tettem meg az életmű vezérfonalának, azt gondolva, hogy ezzel csökkentem legkevésbé a sokféleséget. Az integratív és a dezintegratív formák között ugyanis nagy különbség van, de ez nem értékbeli különbség. A „forma felbomlásának” folyamatrajza nagyjából így néz ki: a korai, háborúról és annak utóhatásairól szóló elbeszélései, hatalompéldázatai még szervesek és egységesek, köny-