Irodalmi Szemle, 2021
2021/2 - MÉSZÖLY 100 - Plonicky Tamás: Banzáj (próza) / MÉSZÖLY 100
matos unszolások és folytonos kérések miatt az apukája megtört, és mivel a férjétől külön költöző nővel, az édesanyjával is jó kapcsolatot ápolt, így, sok-sok év után megtette az örege, az apja felé is az első lépéseket, aminek köszönhetően végre-valahára sikerült létrehozniuk a családlátogatást, amit természetesen hosszas egyeztetés és nem kevés kellemetlen telefonbeszélgetés előzött meg, de ez a találkozás végül egy szerdai napon valóban megvalósult. Az elhízott, alkoholista, idős férfi olcsó bor, és házi körülmények között összetákolt pálinka egyvelege okozta mámoros delíriumában ült otthon egy, az eladott lakásuk pénzén megvásárolt kis büdös, húgyszagú, tisztítószereket valószínűleg soha nem látott rumlis garzonban, és fecskegatyában, lógó, hájas hassal, mosdatlanul, ápolatlan szakállal és hajjal várta az évek óta nem látott fiát, annak soha nem látott feleségét, a szintén soha korábban meg nem ismert tüneményes-titokzatos kisunokáját, és a találkozást megelőzően holtrészegen hallgatta a lemezjátszón azt a jól ismert, már-már ősidők óta megtartott válogatásalbumot, amelyen a kilencvenes évekből származó „hol van-nak a kö-zös ál-mok, a bar-át-ok és a ré-gi nyár?” refrénnel ellátott Venus nevű zenekar dala szólt; az, amelyet az idős férfi a vendégek érkezése előtt, ezen az estén többször is újra-újrahallgatva vissza-visszajátszott. A fiatal család számára ez az este pontosan úgy telt, ahogy egy szerencsétlen alkoholista társaságában egy este csak telni szokott; a nagyapát nem érdekelte senki és semmi, csak és kizárólag önmaga. Az öreg panaszkodott arról, hogy őt mindenki leszarja, hogy őt mindenki bántja, és csak borgőzös lehelettel, meg látens, elfojtott dühhel mormolta és mormolta a felesleges, csak számára megoldatlannak tűnő egzisztenciális problémáit, az artikulálatlan mimikával előadott örökös, dögunalmas szentenciákat, csak ismételgette és ismételgette az alantas ivócimborák, a rég nem látott fia és annak soha nem látott családja számára teljesen semmitmondó, irreleváns történeteit, és közben az ötéves gyerek, az unoka, akit az öreg alkoholista szinte az egész este során mindvégig ignorált, nagyon-nagyon unatkozott, néha kicsit sajátos, gyermeki módján szégyellte is magát a tökidegen, piros orrú, kövér, borzas hajú, gatyában tébláboló szakállas bácsi előtt, és pont ezért gyakran mondogatta is, súgta azt az apukájának, hogy itt büdös van, meg szinte tízpercenként kérdezgette őt arról, hogy mikor mennek már haza, és még kislányos tudatával is felfogta azt a különös és furcsa tényt, hogy korántsem azt a nagyapát látja, akiről az édesapja hosszú-hosszú es-
